Történetek a lassú városiasodáshoz

Szerző: Szabó Anna Viola

Blogunkban több alkalommal ejtettünk már szót – s talán ezúttal sem utoljára – a debreceni Nőegyletről és a báli bohóságokról éppúgy, mint a mindezekről leveleikben lelkesen tudósító Sárváry lányokról. A farsangi időszakra való tekintettel segítségüket most egy hajdani debreceni jelmezbál rekonstruálásához vesszük igénybe.

A Sárváry lányok fennmaradt leveleinek sora 1870 őszén kezdődik, amikor fivérük, Lőrinc Pozsonyba ment tanulni a jogakadémiára, majd a következő években Grazban és Bécsben folytatta tanulmányait. Az ekkor 23 éves Izabella és 13 éves húga, Róza, a minden debreceni hírre éhes bátyjuk felszólításának engedelmeskedve pontosan beszámolnak ismerőseik viselt dolgairól, a korosztályukat érintő házasságokról és pletykákról, váratlan halálesetekről és családi ünnepekről, a hetente többször látogatott színház műsoráról és a gyakran akár náluk albérlő színészekről, de saját mindennapos időtöltésükről is. Mindketten kedvvel és jól zongoráznak, a zenede tanárától órákat vesznek s kortárs darabokat tanulnak be, amelyeket Bella olykor nyilvános koncerteken is előad. Amikor Rózát a következő évben beíratják a varróiskolába („feladják a varróba”), azzal magyarázza levélírási elmaradását, hogy reggel nyolctól este hatig el van foglalva (délben két óra szünettel) a fehérneművarrással, „így magad is átláthatod, hogy még zongorázni sem jut időm, mert estve olvasni szeretek”.

Életkori különbségükből adódóan Bella már korábban megtanult varrni, így a levelezés kezdetekor arról értesíti bátyját, hogy szülei varrógépet vettek a számára, „amelynek árát mielőbb kiakarván keresni”, minden idejét igénybe veszi, hogy a család nőtagjainak csinos ruhákat varrjon. Miután ezek feltehetően jól sikerültek, ezután maga készíti a báli ruháit is. Mint a helyette levelet író anyja mentegeti, „Bellának mentségül szolgál a farsang és az azzal járó varrogatások, éppen most is egy violaszín tarlatán ruhát készít a szombati kereskedő bálra melly a színházba fog tartatni”. A bálozáshoz még túl fiatal Róza beszámolója szerint e bál „igen fényes és látogatott volt, Bellának lila tarlatán ruhája volt ezüsttel díszítve, egyszerű de csinos volt, jól mulattak s csak három negyed hétre jöttek haza, mama le sem feküdt hanem a kávét megcsinálta s csak délbe dőlt le a kanapéra, két napig is meglátszott rajtok”.

Egy korabeli hirdetés szerint egy fémszállal átszőtt, lenge tarlatán báli ruha a divatszabónál megvarratva 15 vagy akár 30 forintba is kerülhetett, s még ha ez is volt a legolcsóbb anyag, egy sűrű farsangi szezon nem kis megterhelést jelenthetett egy többlányos családnak, hiszen egy ruhát csak egyszer volt illendő viselni. Ha mégis muszáj volt másodjára is, legalább a díszeket, fodrokat és a kiegészítőket meg kellett változtatni. Bella tehát önmaga elfoglalása mellett vélhetően apjának is sokat megspórolt a varrogatással, egyben eleget tett a farsangot purizálni igyekvők felszólításának, akik rosszallották a pazarlás és magamutogatás elharapózását a bálokon.

A férjhezmenendő korban lévő Bella, leveleinek tanúsága szerint ebben az időben meglehetősen kedélybeteg volt, mert döntést kellett volna hoznia számtalan udvarlója és két komoly kérője felől, de „nagyon nehéz ott a választás, hol egyik sem tetszik”. A bálokon is inkább a pillanatnyi feledést kereshette, mintsem új ismeretséget, hiszen a debreceni úri társaság azonos korú ifjai mind ugyanabba a rokoni-baráti körbe tartoztak, többnyire egymás között is házasodtak: nagy meglepetés e tekintetben nemigen érhetett senkit, aki más városokba nem járt át táncolni. Bella az 1871-es farsangi szezonról írt összegzését azzal kezdi, hogy az a hadnagy, aki a cotillon-párja volt minden bálon „és udvarolt élet halálra”, az első alkalommal, hogy ő nem volt ott, rögtön elpártolt tőle egy gazdag kereskedőlányhoz, mert „ott van miből kautiót tenni”.

„Mi négy bálba voltunk. Az első volt a nőegyleti bál, hol bár nem sokan, de a debreceni élite volt képviselve (a ruhám fehér, zölddel díszítve), aztán a kereskedő bál, hol már sokkal többen voltak, de nem igen válogatott publikum (lila ruha), aztán a jogászbál, amely minden tekintetben koronája volt a saisonnak (fehér cerissel). És végre az állarczos bál (rózsaszín), mely zsúfolásig telve volt, hogy nem lehetett mozdulni, de tökéletes mélange. A színház csak úgy hemzsegett az álczások és álczátlanok tarka tömegétől. Szinte látom, hogy mosolyogsz azon, hogy toiletteimet megjegyeztem, de ezt csak azért tettem, mert mind a négy öltözéket, anélkül, hogy valaki egy öltést segített volna, sajátkezűleg készítettem el, még pedig egy-egy hét alatt, mert minden szombaton voltak a bálok.”

A bálokat rendszerint füzértánccal tagolták és végezték, amely változatos formákra és játékokra adott lehetőséget; jelvények feltűzésével, labdadobással vagy a bál dátumát őrző apró emléktárgyak átadásával pedig mindenki szabadon választhatott magának táncospárt: Sárváry Lőrinccel együtt ezekről is mindent megtudhatunk.

„Érdekelni fog talán az a sok bohóság, a mi a cotillonokat élénkitette. Virágcsokrok, legyezők, válszalagok, koszorús tableauk, melyek a csinosan rendezett színpadon rendeztettek, melynek tribunjén Bay Georgine, Farkas Irma foglaltak helyet, míg az oldalon a többek közt én álltam, a legalsó lépcsőn pedig Uray Iréne térdelt. Végül sorsjegyek osztattak ki, amelyek közül három kihuzatván, mi valószínűleg ki volt csinálva, az első egy aranyos kalitka benne egy élő kis kanárival, a honvéd parancsnok bájos mostoha lányának, Ivanovics Ilkának, a második száz narancs egy hálóba, egyik grófnőnek, és a harmadik egy rendkivüli csomag ugyszólván zsákocska salon czukor a mit Komlóssy őrnagy leánya, Eveline nyert el. Azonban e két utóbbi azokat mindjárt kiosztotta a tánczosnőknek. Meg kell még említenem, hogy [a leendő férj, Simonffy] Anti a jogászbálba egy igen szép csokorral lepett meg, melynek enveloppeja fehér bársony kék nefelejtsekkel.”

A következő farsangig csak délutáni „kränzchenek”, házibálok, zsúrok, egyleti ünnepélyek, tavasztól olykor lampionos táncmulatságba torkolló kirándulások élénkítették a debreceni lányok társaséletét, amelyeken mindig mindenkivel ott ült az illem megkövetelte gardedám, anyák és nagynénik személyében („én Teréz nénit kértem fel, mivel mamának nagy főfájása volt”).

1872 januárjában azonban a Nőegylet elnökének az az eszméje támadt, hogy a farsangi jótékonysági bált a létesítendő árvaház javára nem a szokásos álarcos-, hanem jelmezbálként rendezi meg, de nyíltan, álarc nélkül. Korábban hasonló sem volt még Debrecenben, így a Bethlennével való szorosabb viszonyt nem pártoló Sárváry Ferencet hosszú kapacitálás után lehetett csak rávenni, hogy feleségét s lányát eleressze egy ilyen méltatlannak ítélt, maskarás mulatságra, s csak az győzte meg, hogy az ötletet nemcsak az ifjúság, de a tisztes családanyák is nagy lelkesedéssel fogadták, vállalva, hogy beöltöznek. Végül annyira megenyhült, hogy még a 15 éves Rózát is elvihették a bálba – vagy talán éppen az esemény vélt gyermetegsége miatt engedte, hogy kisebbik leányának ne kelljen még három évet várni a társaságba bevezető első jogászbálig. Pedig a korabeli jelmezek nemigen hasonlítottak az iskolai farsangok öltözeteire, inkább kissé a velencei karnevál történeti maszkáira, hiszen mai szemmel nézve csak díszesebb báli ruhákat látunk. Többnyire történelmi vagy mitológiai alakokat jelenítettek meg korhű szabással és szimbólumokkal ellátott fejdíszekkel, látványos kiegészítőkkel (ezen a bálon a legtöbben XV. Lajos korabeli, rokokó jelmezben voltak, konkrét személyi előkép nélkül, de sajnálatosan „a magyar történelemből egyetlen nőalak sem volt képviselve”). Olykor színművek szereplőinek vagy történelmi alakok színpadi változatainak ismert kosztümjeibe, máskor különböző népek viseleteibe öltöztek, akár csak az etnikumra utaló, jellegzetes elemekkel és nemzeti színekkel egyénítve ruhájukat (ezen a bálon feltűntek elzászi, bretagne-i, skót, spanyol, cserkesz, normann, olasz, német, svájci, lengyel nők egyaránt), de a leggyakoribb a természet jelenségeinek megelevenítése volt, amihez elég egy színes ruhát feltűnő virágdíszekkel ellátni, hogy nefelejcs vagy rózsa legyen az ember lánya. Még egyszerűbb azonban, ha „virágárusnő” valaki, mint ezen a bálon is többen, ami csak élővirágokat kíván a frizurán, a ruhán és egy kosárban.

Képzelőerőre és egyéni leleményre leginkább a természeti jelmezek esetében lehetett szükség, hiszen minden mást megkötött a megidézett történelmi kor és a felismerhetőség kívánalma, de ebben a divatlapok is számtalan ötlettel segítették a tanácstalanokat. A Nőegylet vezetői ez alkalommal számos efféle jelmezképet osztottak szét az igénylők között, amelyek alapján megtervezhették vagy megrendelhették saját öltözetüket; Bethlennének nemcsak az ilyeneket már az 1830-as évektől közlő magyar divatlapokból, de a párizsiakból is nagy készlete lehetett. A jelmezek egy része, bizonyos állandósult együttesek, szimbolikus öltözetek, a divaton felülemelkedve, évről évre vagy akár évtizedek múltán is megismételhető volt, más részük azonban nagyon is alkalmazkodott az aktuális divathoz: nem véletlen, hogy ebben az évben mindenki rokokó ruhát öltött, hiszen az utcai viseletbe is ekkor kezd visszatérni a turnűr, az uszály, a ruhától elütő színű tunika és fodordíszítés.

Sárváry Bella is – miután könnyelműen ígéretet tett Komlóssy Imrénének, a Nőegylet alelnökének, így „kéntelen volt jelmezbe öltözni” – egy 1840-es évekbeli divatképet keresett ki jelmezéhez mintául, bátyja gyűjteményéből. „Én a te Honderű képeiedből választottam, talán emlékezni fogsz abban egy rózsaszinű lengyel costümre. Már varrom is a szoknyáját…” – írja, s anyja beszámolójából azt is megtudjuk, hogy jelmeze nem rózsaszín volt, hanem lengyel színekben pompázott, „melyet csinosan el is készített, fehér atlasz szoknyára piros atlasz tunikával és hattyúprémmel diszitve, a kis szegletes sapkát és piros topánkát szinte prémmel diszitette”. Ez az úgynevezett lengyel kosztüm hagyományos báli öltözet volt, amelyet eredetileg Déryné viselt a színpadon 1833-ban, „mint falun lévő lengyel leány”, s még azon a télen elkérték tőle azt lemásolni, jelmeznek. Színeit kivéve, Bella jelmeze is pontosan követte Déryné egykori öltözetének leírását. „Minden fényeség nélkül egy fehér alsó köntös, melly gazdag ránczokba folyt le: kék atlasz ismét gazdagon ránczolt felső lengyelke [karcsúsított tunika], sarkig lefüggő ujjakkal, csak derékon öszve kapcsolt fekete prémzet aranyozott csattal, és két oldalt a’ mellén is, egyébkint nyitva. Fejékeség: fekete bársony, négy szegletű lengyel sapka, két lefüggő ezüst bojttal, s kócsagtollal kissé félre téve, fél oldalt két gazdag hajfonadék, fehér gyöngyökkel körül fonva […]. Fehér atlasz oldalt fűző topánka; az alsó fehér köntösnek felöltő [felötlő?] hosszú fehér ujjai könyökig szűkek, két helyt arany csatos fekete karperecczel leszorítva, könyökön felül bő ránczokban, mellyek a lefüggő, félig felhasított ujjak alól, félig láthatók.” Bár e kosztümnek semmi köze nem volt a lengyel lányok népviseletéhez, hiszen ők éppúgy pruszlikban-ingvállban, színes szoknyában jártak, mint magyar társaik, s nem prémes tunikában, amelynek felhasított ujja ráadásul sokkal inkább a férfi, mintsem a női öltözet sajátja, ahogy természetesen a sapka sem női fejfedő. Ez a leginkább a lengyel nemesurak ruházatát megidéző összeállítás ettől kezdve mégis a „lengyel nő” felismerhető jelévé vált a magyar farsangi bálokon (sőt a divattudósításokban is: „Párisban atlasz vagy bárson ruhát lengyel öltözeti alak szerint viselnek. Ezek rövidecskék ’s nyíltak; marabu vagy hattyú tollal körözve, igy a’ rövid de szűk ujjak is” – olvashatjuk 1836-ban). Mindezt mi azonban sajnos csak lelki szemeinkkel láthatjuk, mert a Honderű-képet nem találtam meg, Bella pedig nem vitte el jelmezét megmutatni a fényképészhez.

Mások szerencsére nem voltak ilyen szerények, az első báljáról bátyjának „körülményes tudósítást adó” Róza pedig leírta a neki legjobban tetsző öltözeteket, ahogy a Debreczen is részletesen beszámolt a rendkívüli társasági eseményről. Mindezek segítségével összeállíthatjuk a báli albumot.

Január 18-án este a színház bejáratánál Komlóssyné és Kacskovics Ivánné fogadta az érkezőket és osztogatta a táncrendeket és sorsjegyeket, egyikük I. Ferenc-korabeli, zöld atlasz ruhában, fején antik, családi fejékkel, másikuk XV. Lajos-kori, ezüsttel átszőtt rózsaszín szoknyára boruló fekete tunikában, rizsporos frizurával.

„Első helyen emlitem a három grófnőt” – kezdi beszámolóját Sárváry Róza, s rögtön egy olyan jelmezzel, ami akkor szintén mindenki számára egyértelmű lehetett. „Bethlenné Maintenon asszony volt kék bársonyba arany csipkékkel gazdagon diszitve, az uszály sárga selyemmel volt ki bélelve mit akkor vettem észre mikor egy kicsit felhajtott. Fején olyan három szegü kendő volt mint amilyent Maintenon asszony viselt, elől pedig széles fehér csipke volt ránczba szedve s egyenesen mint valami fésü felállítva.”

Ne feledjük, hogy a Sárváry családban a művészet pártolása és művelése nemcsak polgári kötelesség, de mintegy családi örökség volt, ahol a nők számára is elérhető közelségben voltak a könyvek, hírlapok, divatlapok, reprodukciók, a zene- és színműirodalom. Bella kissé kényszerű férjválasztásakor is azt fájlalja leginkább, hogy azzal kikerül „tudományosan mívelt” atyja és fivére szellemi közegéből. Róza számára megkönnyíthette a jelmezek felismerését ez a magába szívott képi hagyomány, ám a francia népviseletről és a változatos formavilágú főkötődivatról csak sejtései lehettek: „Grefflné [Graefl Józsefné báró Győrffy Róza, vidéki választmányi tag] valami bretagninő volt rózsaszin selyembe hamuszin selyem kötővel, fején pedig ugy képzeld mintha egy kis fauteuil lett volna fehér csipkékből rózsákkal.” (Az újságtudósító szerint délfranciaországi narancsárus parasztnő volt, aki a gyümölcsök eladásával 137 forintot gyűjtött az árvaháznak.) „A harmadik grófnő [Kornis Zsigmondné választmányi tag] velencei nő volt hamuszin selyem ruhában fején tollakkal.”

„Gaálné Junót személyesitette. Ö valódi junói alak. Uszályos fehér selyem ruha volt rajta és a vállán gomboló derék széles aranyövvel leszoritva, hátán pedig festői redőkbe szedve piros atlasz palást, fején egy korona, kezében az a két águ bot, mellyel Junót rendesen festik.”

„Huzly Luiz Diánna volt hosszu fürtökkel és a fél holddal fején, arannyal áttört szövet volt alul, felül pedig zöld atlasz tunika és derék hasonló a Junóéhoz azzal a különbséggel, hogy fél oldalt le volt eresztve hol szinte azon aranyos szövetből látszott ki egy másik derék, vállán volt a tegez a veszőkkel és a nyil.”

„A szép Szabó Jánosné [Várady Szabó Mária] Pompadour marquise volt hajporozott fejjel s majdnem ugy öltözve mint a te Pompadourod [Sárváry Lőrinc festménye, ami szintén előkép alapján készülhetett]. Fehér alsóval felül pedig kék selyem elől nyitva hátul pedig egész simán jött le, tehát azzal a különbséggel, hogy nem volt felhuzva a mi pedig igen nagy kár volt.”

„Farkas Irma georgiai nő volt, zöld atlasz rövid ruha fehér atlasz bugyogó és piros atlasz felvágott szerviánka hasitott bőujjakkal, fején piros sapka arany bojttal.” Itt mintha megint a lengyel jelmezhez hasonló eset forogna fenn: a csizmába tűrt bő nadrággal („bugyogóval”) viselt kaftán férfiruha, a grúz nők hosszú szoknyát viselnek. Az ihlető azonban ez esetben minden bizonnyal Offenbach A georgiai nők című, a debreceni színházban ekkoriban Blaháné főszereplésével játszott vígoperettje lehetett, amelyben a nők átveszik a férfiak szerepét falujuk megvédelmezésében, s ehhez talán férfiruhát is öltenek, így a színpad után a jelmezbálban is ez lett a grúz nő jele.

„Dalmi Etelka galambposta fehér ruha apró fehér tollakkal berakva, két kis szárnnyal, feje hajporozva és fehér tollakkal a fején, nyakába piros szalagon pecsétes levél. Igen csinos és izletes volt.”

„Pusztay Rózsa a csillagos ég világos kék alsó felül sötét kék bársony ezüst csillagokkal. Kállai Ilona Satanella, fekete bársony alsó, piros atlasz felső, kezében két águ piros villa s fején két kis piros szarv. Dalmi Teréz rococó rózsaszin atlasz ruha a l’antique kivágással bő csipke ujjakkal s porozott fejjel.”

„A két Kutsenbach leány rózsa, fehér ruha nagy zöld levelekkel mely inkább hasonlitott dohány levél mint rózsalevélhez, fejök tetején roppant nagy rózsa és fátyol egyiknek fehér másiknak rózsaszin. Fráter Etelka a tavasz, rozsaszinbe, fején mezei virágok és madárfészek.”

„Az Irinyi leány tenger, zöld tarlatánba, az alján barna foltokkal, mit igen nehéz volt ki találni, hogy szikla akar lenni, derekáról mindenféle gyöngyök csigák függtek le, vállán korallágak, a fején szinte korallok füvek és egy ökölnyi szép nagy csiga.”

„Katzné afrikainő nagyon szűk piros atlasz ruhába gyöngytunikával, a fején színes tollkorona.”

Ezt a ruhát sajnos szintén nem láthatjuk, bármilyen kíváncsi is lennék, miként képzelhették Debrecenben az afrikai nőt, bár lehet, hogy e jelmezt szintén színházi élmény, Meyerbeer hasoncímű operája inspirálta (amelyet néhány évvel korábban mutatott be a Nemzeti Színház, s zongorakottáját Sárváry Bella is megkapta újdonságként). Katz Miksáné leánya, Leona viszont elment vörös szoknyájában a fényképészhez: ő a kártyavető Eszmeralda volt, A notre dame-i toronyőr szereplője, valószínűleg a színpadi változat konkrétan felismerhető alakjában.

„Koláné rococó rózsaszin selyem alsó zöld selyem tunikával és rózsaszin testhez álló felső ruha fekete bársony kihajtókkal, fehér parókával és három szegletü kalappal.” A lapokból azt is megtudhatjuk, hogy e XIV. Lajos korabeli “rococónak” szánt öltözet Thusnelda Thurmdreispitz grófnőt jelenítette meg, Szigligeti Ede A bajusz című színművéből.  

„A melyik nekem legjobban tettszett legutoljára hagyom. Ez a Zsanétnéni öltözete volt, ki Cérest személyesité, sárga selyem alul, felül pedig zöld selyem arany kalászokkal gazdagon diszitve. Nyakék függők és diadém szinte kalászokból, oldalt pedig egy fényes arany sarló. Leirtam a legszebbeket, volt ott bizony igen sok olyan a mit nem lehetett megismerni.”

Zsanett néni, vagyis Jobst Edéné nyárjelmezét, amely valóban látványos lehetett, sajnos nem őrzi fénykép, helyette álljon itt Béressy Sámuelné alapító tag sárga színű és rokokó, de egyelőre megfejtetlen jelmeze.

A Debreczen újságírója felismert még egy vörös-fekete treff dámát, egy Mercurt, egy rózsaékítményes és gyöngyös, fehér ruhájú Thisbét, egy kalóznőt, egy francia halász- és egy svájci kertészlányt, az Éj királynőjét, a Faust Margitját, és Bretagne-i Anna francia királynét.

A bálon szép számmal vettek részt férfiak is, akik felülfizetőként és a táncparketten is jeleskedtek, a büfében pedig reggel nyolcig poharazgattak, ám jelmezbe mindössze hatan öltöztek. Kaffka Károly skót nemes, Ferenczy Elek délfrancia pór, dr. Deutsch Ferenc és Rott Jakab német egyetemi diák volt, Huzly Sándor pedig mint Ernani, Verdi operájának címszereplője jelent meg. Végül az egyetlen, akit láthatunk is, Szilassy Ernő, a jogászsegélyegylet elnöke, mint francia abbé.

Számosan voltak a bálon ezen kívül, akik nem öltöttek jelmezt, így maga Sárváry Ferencné sem, aki „egy solid szürke selyem ruhába volt, mellyet szinte Bella varrt”, s amelyben „nem éppen rosszul nézett ki”, olyannyira, hogy összetévesztették a húgával. A fényképésznél azonban nemcsak a feltűnő fantáziajelmezeket – amelyeket talán jobbnak véltek az éj leple alá rejteni, az egyszeri alkalom után elfelejteni s nem a családi albumban mutogatni – de e szép báli ruhákat sem örökítették meg ezúttal. Mindazonáltal, „a bál igen fényesen sikerült, a cotillion után sorshuzás is volt különféle tárgyakra. Mi semmit sem nyertünk. Fél hatkor tértünk haza” – végzi beszámolóját Sárváry Róza, anyja pedig hozzáteszi: „Holnap a jogászok bálja leend, a mellybe mi nem fogunk részt venni, mert Bella nem jól érzi magát, a jelmezes bálba sok polkát tánczolt és azólta talán hűlés is járult hozzá, a mellét fájlalja, ma délig nem is kelt fel az ágyból.”

A Nőegylet pedig a 604 forint báli költség levonása után 1235 forint és három arany tiszta jövedelmet könyvelhetett az árvaház javára. 

---

Felhasznált irodalom

• A debreceni Nőegylet… Fővárosi Lapok, 1872. január 23.
• A nőegyleti jelmezbál. Debreczen, 1872. január 19., 20., 22., 23.
• Divat. Honművész, 1836. március 13.
• F. Dózsa Katalin: A női divat változásai 1850–1895 között. Folia Historica 6. (1978) 79–159.
• Kovács Ferenc – Rédei Judit – Tompos Lilla – Török Róbert: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században. Budapest, MKVM, 2010
• Sárváry-hagyaték, Déri Múzeum Történeti Tár gyűjteménye
• Szathmáry testvérek hirdetése: Fővárosi Lapok, 1871. január 10., Debreczen, 1872. január 13.
• Szendár: Kolosvárott Június 2-kán a’ kassai dal és színészi társaság a’ Lengyel király házaságát adta. Honművész, 1833. június 27. 202–203.
• Vajk [Vay Sarolta]: Régi jelmezek. Új Idők, 1897. január 17.

Képjegyzék

Fényképek:

• Gondy és Egey fényképészműterem, Debreczen

Színes táblák:

• Regélő Pesti Divatlap, 1843. február 5.,
• Nefelejts, 1871. január 22., Nefelejts, 1872. február 4.
• Pierre de La Mésangère – Louis-Marie Lanté: Galerie Française de femmes célèbres par leurs Talens ou leur Beauté. Paris, 1827
• La journée aux éventails, vaudeville de Théaulon et Clairville: costume de Fanny Grassot, rôle de Mme de Pompadour. Paris, 1840

---

Jelen írásunkkal szeretnénk kedves Olvasóink figyelmébe ajánlani a Déri Múzeum Dívaságok című előadássorozatát, melynek első alkalmán – február 16-án 18 órától – a bálok kerülnek terítékre. Kocsár Valéria divattervező, designer napjaink báli divatjáról, Ormosi Viktória muzeológus pedig régvolt mulatságok szokásairól mesél.