2023. október 17. Déri Múzeum

(Lakner Lajos igazhatóhelyettes köszöntője)

Kedves vendégeink! A kiállítást Gábor István főépítész fogja megnyitni, viszont én, mint házigazda, két mondatot mégiscsak mondanék. Egyrészt köszöntöm önöket, és örülök, hogy eljöttek a mai kiállításmegnyitónkra, másrészt köszönetet mondok azoknak a kollégáknak, akik elkészítették a kiállítást. Köszönöm Gábor Istvánnak, hogy elvállalta a kiállítás megnyitását, Harangi Attilának a közreműködést és hogy majd előadást tart, Szabó Anna Viola kolléganőmnek a válogatást és a képek gondozását. Nem feledkezhetünk meg Vigh Leventéről sem, hiszen ő volt az, aki a mai modern városképeket elkészítette és megpróbálta azt a perspektívát felvenni, ami az archív képeken látszik, s ezáltal a múlt Debrecene és a mostani valamilyen módon összeért, úgyhogy neki is sok köszönettel tartozunk.

Nem olyan régen olvastam egy nagyon érdekes tanulmányt, amiről nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Arról szólt, hogy az építészetben működik a fikció. Én mindig azt gondoltam, hogy ott téglák vannak, malter van meg beton van, tehát hogy nem fiktíven képzeljük el a házat. És ennek a lényege az volt, hogy a fikció úgy működik az építészetben, hogy az építész, a tervező, a megrendelőt kifaggatja a vágyairól. Ő beszélni fog a vágyairól, és ennek megfelelően készül el az a tervrajz, ami aztán, ahogy István mondta nekem, nem biztos, hogy a végül elkészülő épület pontos rajza. És ebből arra gondoltam, továbbvive a gondolatot, hogy nem lehetséges-e egy várost úgy megtervezni, hogy figyelembe vesszük a polgárainak a vágyait. Tehát úgy készül egy városkép, úgy készül egy városrendezési terv, vagy nem tudom micsoda, nyilvánvalóan ez egy szakma, hogy a város polgárainak, akik itt élik a napjaikat, a vágyai ebben a tervben megjelennek, még ha nem is valósulnak meg, mint a házak esetében sem, de mégis lehetséges, hogy bizonyos vágyelemek megjelennek, és lehet, hogy akkor a városhoz való kötődés, a város szeretete, Debrecen szeretete talán jobban beleég a városlakók szívébe. Mert itt a Déri Múzeumban azt tapasztaljuk, ha megkérdezzük a debrecenieket bizonyos helytörténeti kérdésekről, hogy bizony, úgy tűnik, nagyon kopóban van ez a helytörténeti tudás, ami mondjuk a 70-es, 80-as, 90-es években még sokkal erősebb volt. Hiába vannak olyan kezdeményezések, mint amit Erdei Nóra is csinál a városi sétákkal. Nyilvánvalóan van ennek közönsége, de én úgy érzem, hogy az a történetvesztés, ami a mai társadalomban végbemegy, az eléggé nehezen megállítható. Mi mindenképpen azon dolgozunk, és azért is csinálták kollégáim ezt a kiállítást, hogy ez valamilyen módon megfordulhasson. Most pedig megkérem Gábor Istvánt, hogy mondja el a megnyitóbeszédét.

Köszönöm szépen a lehetőséget. Most, hogy a bevezető gondolatokat hallottam, nyomban eszembe jutott az építészeti fikcióra egy jó pár analógia, akár Debrecent érintően is. A századfordulón például, ahonnan az első képeket láthatjuk a kiállításon, már megjelent egy olyan építészeti városrendezési fikció Debrecenben, amit Aczél Géza fektetett le városrendezés címén legelőször, és abban megnyíltak azok a városrendezési ideák, amelyek ugyanennyire ideák maradtak a mai napig, és valószínűleg ezek így is fognak maradni. Tehát ez egy fikció volt. Aztán 1909-re sikerült egy olyan városrendezési tervet leraknia, amely viszont 100 éven keresztül a mindenkori városrendezés alepeleméül szolgált. Ilyen városrendezési fikció maradt például, a Nap utca közepén, vagy éppen a Meszena utcának a felső harmadában a Rákóczi utca felől, egy olyan, sarokháznak épült, historikus épületbeépítés, ami egy valamikori Aczél Géza-féle utcanyitásnak lett volna a beépítése. A Kút utcának az Egymalom utca felőli végében is volt egy, immár elbontott épület, ami a Kút utca kiszélesítéséről szólt volna, az az egyetlen egy épület valósult meg abból a szabályozásból 1909-től, aztán visszahúzták a szabályozási vonalat a jelenlegi jogi határra, és maradt a Kút utca jelenlegi szélességében. Talán még egy előkertes ház van az iskolától lentebb a Kút utcán. Nem akarom azonban a tisztelt megjelenteket szakbarbársággal untatni, inkább a városkép változásairól, mint kulturális változásról szeretnék egy néhány bevezető gondolatot megosztani, egyfajta tárlatvezetésként is.

Debrecennek az az arculata, amit ma keresünk, nyomokban megtalálunk, és nagyjából a keletkezését is meg merjük mondani, hiszen már ott vannak a pallérok engedélyezéseiben, valahol 1870-től a debreceni régi telekkönyvekben a nyomai: azokat az épületeket több építészettörténeti korra lehet elosztani.

Ami látható építészettörténeti kor és ezeken a képeken is megtaláljuk, az elsőnek talán a barokk, aminek egy finom vonulatát még egy fésűsfogas beépítésnél valahol az átalakulás hajnalán megtaláljuk egy nyitott kapus, de szépen keretezett, falazott kapus épületnél.

A klasszicizmusnak, ami a századforduló után megjelent, egy-két emeletes házban a nyomait megtaláljuk, és aztán talán a romantika, amiből keveset, de annál jelentőségteljesebbet találunk Debrecenben, nemcsak a színház épületében, de a Sesztina-házban, talán a Kaszanyitzky-házban is, és itt a fotók között is láthatunk romantikus épületeket, amilyen 1865–70 után már nem épült Debrecenben. Átvette ennek a szerepét a historizmus. Na, ezzel nem tudott mit kezdeni, azt hiszem, az utókor.

A historizmussal, mint építészettörténeti, művészettörténeti irányzattal elég keveset tudott kezdeni, nem csak a debreceni, hanem a magyarországi művészettörténet is. Én már az egyetemen tanultam a historizmusról, már akkor volt kutatása ennek a művészettörténeti irányzatnak, de nagyon nehéz volt megfogni. Ha nagyon elébe akarunk menni az elemző művekben, talán Fischer von Erlachnak az 1715 körül megjelent első értekezésében találjuk a forrást, ahol Bécset, mint birodalmi központot Rómához és a Római Birodalomhoz próbálta hasonlítani, és a barokkot egy olyan felütéssel akarta megfogalmazni, amelyik összegzi az összes akkori művészeti ágat. Minden egyes formai elemet megpróbált integrálni az akkori Bécs abban a Fischer von Erlach-i architektúrában, és talán ez volt az első koncepciózus historikus építészeti megfogalmazás, ami minden egyes korstílust, ami addig létezett, egyesíteni akart.

Ezt az integráltságot valamilyen formában a 19. század megörökölte. Ez a magas kultúrákban a jelentősebb épületeknél, de országonként más-más megjelenéssel hódított, nálunk itt Közép-Európában jellemző módon a neoreneszánsz és a neobarokk irányába mozdult el. Errefelé nem volt annyira divatos a német nyelvterületnek az egyik fontos birodalmi jelképeként szolgáló gótika, amely mögött komoly ideológiai és hatalmi hatást próbáltak feltételezni. A neogótika a Kárpát-medencében, még inkább itt a keleti részen viszonylag ritkának számított, de késői lenyomatai azért Debrecenben is érezhetők voltak. A Petz Samu-féle építészetben ott vannak annak a neogótikának a lenyomatai, amelyekből nagyon kevés, és jellemzően középület valósult meg, de az ország más részein a polgári építészetben is nyomokban fellelhető. Debrecenben a neogótika a polgári építészetben szinte teljes mértékben hiányzik. Elsősorban a katolikus vidékeken lehetett inkább hagyománya.

A másik ilyen erőteljesebb stílust az a klasszicizáltság jelenti, aminek a görög-római hagyományok felelevenítése, sőt az első műemlékvédelmi kifejezéseink is köszönhetők ebben az európai térben, ahol először megfogalmaztak egy emlékmű – műemlék fogalompárost, aminek ugyanaz a nyelvi gyökere, a Monument, és mind a kettő ugyanarra a célra utal: jelkép és emlék. Mind a kettőnek ugyanez volt a hagyományos 19. századi értelmezése. A műemlékvédelem is nagyjából ide teheti le az első voksát, innen származtathatja mind a tudomány, mind pedig a műemlékvédelmi kultúra a hagyományait. Debrecenben érdekes módon ez a klasszicizmus felé való visszafordulás több formában is megjelenik a 19. század folyamán. Ezzel párhuzamosan a neoreneszánsz az, ami ebben a polgári építészetben, nekem úgy tűnik, egy elkülönültségi irányt próbál felmutatni. Mi ez az elkülönültség? Valahogy úgy fogalmazták az ebben ítészek – nekem könnyű dolgom van, mert nem értekezést írok, ahol pontos stílus- és forráskritikát kell alkalmaznom, szabad előadásban ezt elmondhatom – hogy talán az elkülönültség az a szociális különbözőségnek a kimutatása, az, ami nagyon fontos volt ennél a polgári világnál, a környezetéhez képest. Ezekben a fotókban ez a szociális elkülönülés, ami az utca többi házától, azoknak a házaknak a bélyegeként, az elkülönülést kifejezi, erősíti, ez mindenképpen jelen van. Ez a polgárosodásnak egy nagyon sajátos politikai kifejezőeszköze az én értelmezésemben, hiszen a dualizmus korában a kereskedőknek, polgároknak, értelmiségieknek nem volt hatalmi szerepköre. A dualizmusban a nagybirtokrendszernek volt parlamentáris érdekképviselete. A többi polgári elemnek vagy a társadalom alsó rétegének nem volt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kifejező ereje ennek a hatalmi ágnak csak a városi térben tudott megfogalmazódni, illetve a városiasodó, polgárosodó vidéki terekben. A falusi paraszti kultúrákban ugyanúgy megtaláljuk a polgárosodás jeleit, mint építészeti elemeket, mint elkülönülő formákat, amelyeknek a szükségessége által – sokszor stílusbeli keveredésekkel erősítve, de kifejezetten ebben a plaszticitásukban – egyfajta maszkot vettek fel. Gottfried Semper így fogalmazta, hogy a historizmus az egy maszk mögé bújt architektúra. És ez a maszk, ez nagyon fontos, hogy takarjon valamit.

Ez a maszk, ez Debrecenben is szépen végigvonul ezeken az utcákon. Kérem, ne társadalomkritikai értékként, hanem önmagában, művészeti értékként vegyék ezt a maszkot. Fontosnak tartjuk ezt a maszkot, mint jelenséget, hiszen mögötte teljesen más kultúra uralkodott, mint amit kifelé mutatott. Van egy első traktus, ahol még ennek a polgárosultságnak vannak megjelenései a díszes kapualjakban, a belső polgári tereknek az egymásba fűződő megnyilvánulásaiban a barokkos térszervezéstől kezdve, akár bármilyen palotaszerű megnyilvánulásban. De alapjában véve ez a nagyszerűség az utcafronton azért mégiscsak egy határt húz. Nem véletlenül vannak olyan magasan az ablakai, nem véletlenül olyan nagyok és olyan zártak a kapui. Nem volt ennyire zárt az a fésűsfogas parasztpolgári építészeti kultúra, amelyik egy ideig még nyitott volt az utca felé, szépen lassan zárult, falazta körbe magát, és lett ennek a bástyaszerűsége a 19. század második felében egy fontos és erős jelenlét. A környezetkultúra is más volt a 19. század második felében, az utcakultúra még nem érte el azt a fásítást, amit már ezeken a fotókon látunk. A fásítási programok később jelentek meg. A portalanítással, a sártól való megóvásával a városnak többször, több formában próbálkoztak, de valahol a századfordulón tudták áttörni ezt a határt. Nekem ez tűnik ebből a fotósorozatból a kezdetnek, ennek akar egyfajta társadalmi lenyomata lenni.

Miért olyan fontos nekünk, hogy ezt a historizmust valahogy próbáljuk kiboncolni? Az utóélete miatt. Miért keressük az értéket a historizmusban? Mert az utóélete a 20. századi történelemben már a második világháború előtt is amortizálódott. Valószínűleg minden utólagos olvasata ennek a polgárosuló megjelenésnek, ennek a maszknak az utóélete, kereste volna ennek a valódiságát. Kereste volna ennek a stílusbeli következetességét, társadalmi lenyomatait, és nem találta meg, mert az egy elveszett világ. A táblabírói kor szerintem a Trianonnal elveszett végleg. A Trianon utáni társadalom ezt az olvasatot már nem ismerte el. Még lettek felújított házak, még lettek jól karbantartott polgári épületek, de azért elindult ennek az eróziója, és a divatok szépen lassan átalakították ezt. Borsos 1930-as városrendezési terve átalakította az 1909-es tervet, de ő is teljesen más városszerkezetbe próbálta ezt a városszövetet beleágyazni, ugyanúgy, ahogy Aczél Géza sem az organikus városfejlődésre, hanem egy városi ideára, sugárutak, körutak rendszerére próbálta felfűzni a várost. Az a diszkréció, ami akkor még megfogalmazódott, az bomlott le valamikor az 50-es, 60-as évek városkultúrájában. A városrendezés 1970-re teljesen átírta ezeket a városszöveti paradigmákat, és áldozatul esett rengeteg olyan utcarészlet, komplett utcakép, amelyik annak idején ennek a városnak a léptékét, élhetőségét, karakterét, fazonjait és társadalmát szimbolizálta. A társadalmi szimbólum lebomlásának talán a legfontosabb képe a szemben lévő falon, balról a második képnek az alsó része, amit úgy hívtunk annak idején, hogy borotválás, homlokzatborotválás.

A Mester utca 26 számú ház 1951-ben és 2023-ban, Benkő László és Vigh Levente felvételein

Még a konzolosan beépített timpanon téglákat is, ezeket a faragott téglákat is minden erővel vésték le a kőművesek, annak érdekében, hogy minél síkabb felületet hozzanak ki, ott látszik fölötte az eredeti klasszikus homlokzatképzés, mert ennek a borotválásnak szimbólumértéke volt. Nem véletlenül fogalmazódott meg ez a borotválás. Mondhatnánk felszínesen azt, hogy sematizálás, de ez több mint sematizálás, egyfajta ideológiai átírásról volt szó ebben a helyzetben.

Arra kevés volt ez a társadalmi réteg, hogy mindenkinek lakhatást nyújtson egyik napról a másikra. Ezt a lakótelepekkel kialakította, a Darabos utcán ott látható, de a lakhatásnak az átfordítása belül is teljesen újraszövetesítette ezeket a lakóépületeket, rengeteg szükséglakás, szuterénlakás stb. sűrűsödött be ezekbe az épen maradt városi épületekbe, a homlokzatukat pedig elkezdték egyenlővé tenni. Ez az egyenlővé tétel, ez a társadalmi különbségek lebontásának a szimbóluma volt sokkal inkább. Ez nem az az egyenlőség, amiről a szocialista ideológiákban beszélünk, ez az egyenlővé tétel már a két háború között is megformálódott. Azok az art deco homlokzatok, amit a kőművesek újrakőporozással értek el, az is egyfajta egyenlővé tételi irányt vetett fel, modernizálták ezeket a házakat. Ezeknek az átváltozásoknak, színeváltozásoknak a révén a házak valóban elvesztették az eredeti karakterüket, és annak a polgárságnak, elnézést kérek, de a létjogosultságát is, amelyik valamiféle életteret próbált szimbolizálni e házak mögött, vagy éppen a homlokzatuk előtt.

A Harangi Attilával közös kedvenc képünk innen, ezen az Elmúlás-falon a negyedik képnek a felső része, ahol egy olyan utcaképet látunk, ahol több társadalmi réteg, de mindenki ünneplőben, a mai értelemben véve, ugyanúgy ünnepli az utcai létet, mint amennyire ünneplik a házak is.

A maszk, az egy ünnep volt ebben az értelemben. Ez Sempernek ugyanolyan fontos volt, hiszen az egész színházkultúrában ezt az ünnepformát próbálta megfogalmazni. Tehát a historizmus az én értelmezésemben, az az ünnep. És ez az ünnep veszett el nagyjából az első világháborúval.

Köszönöm szépen a figyelmet.

Vigh Levente és Lukács Tihamér felvételei