Lassú városiasodás

2023. június 24-én, szombaton, a Múzeumok Éjszakáján tekinthette meg először a nagyközönség a Déri Múzeum megújuló helytörténeti kiállítását, a Cívisek világát. A következőkben az új részegységek kurátorainak írásait olvashatják egy-egy kiemelt tárgyról. 

Szerző: Szabó Anna Viola

A cívisek világát bemutatókiállításunk Lassú városiasodás címet viselő egységében látható tárgyakat nem történeti jelentőségük vagy iparművészeti értékük miatt választottuk, ezúttal pusztán asszociatív szerepük van, amennyiben segítenek elmesélni az általuk megidézhető, a 19. századi Debrecen társadalmára jellemzőnek gondolt történeteket. A vegyes eredetű, változatos formájú, kézzel festett, színes virágmintákkal díszített kőcserép csuprok vagy porcelánkészlet maradékaként hétköznapi használatúvá vált csészék (a Néprajzi Gyűjteményből származó) együttese egy sajátos debreceni intézménynek, a kofák kávéházának történetéhez szolgál kiindulópontul.

„Debrecen város régi szép teátrumával csaknem szemközt, igénytelen sárga ház falából kopott cégtábla nyújtózkodik előre, melyre egy fölszelt kuglóf és egy csupor kávé van pingálva. Alatta színes betűkkel a következő fölírás ékeskedik: KÁVÉFORRÁS” – kezdi a kávéházról szóló emlékezését a századfordulón Lovász János. Az üzlet helyszínét a Kossuth utca elejénél pontosabban meghatározni mindeddig nem sikerült, bár az alábbi, a fent idézett írással nagyjából egykorú fényképen félig-meddig kivehető cégtábla alapján, amely feltehetően a nevezett helyet hirdeti, a kávéház a Batthyány utca sarkától fölfelé működhetett. Egy adat szerint 1902-ben Farkas Ferencné üzemeltetett is egy, ki tudja, milyen hosszú életű kávémérést a Kossuth utca 15 szám alatt, amely akár a szóban forgó Kávéforrás is lehet (bár „igénytelen sárga háznak” az az épület régi állapotában sem volt nevezhető).

A Kávéforrás történetének kezdete azonban sokkal korábbra nyúlik vissza. Lovász János „a forradalmi időkbe” teszi az alapítást, s az eddig első írásos nyomot létezéséről valóban megtaláltuk már egy 1853-as debreceni lapban: az év júliusában Kun Károly vendéglős Anna-bált hirdetett a Kávéforrásnál, amelynek címét azonban nem jelölte, hiszen azt nyilván mindenki tudta.

Talán ekkor is, de az 1860-as években már mindenképpen egy Zsuzsanna nevű hölgy volt a kis kávémérés vezetője, aki olyan nagy hatást gyakorolt a vendégkörre, hogy a helyet csak az ő nevén emlegették. Gondy Károly fényképész 1863-ban járhatott először a „Zsuzsikában”, ahol, mint írja, az „akkori időben az uraknak a híres tejeskávé csarnokban zsuzsikáltak és muzsikáltak”. „Régente nem volt még utcára nyíló boltajtaja a csarnoknak – írja ismét Lovász –, hanem a kis kapun át, virágos udvaron keresztül lehetett bejutni a vendégszobákba, ahol Zsuzsika leányasszony, a híres szép Zsuzsika, kitűnő kávéval s hozzá kívánatos kaláccsal szolgált, úrnak-szegénynek egyazon mértékkel, porciónként egy hatosért.”

A Cegléd utcai városrészben már a forradalom előtti évben is 41 italmérés üzemelt, kávéház pedig a színház közelsége miatt 3-4 is megélt egyidejűleg a század második felében. Elsőként 1866-ban nyitott itt kávéházat és vendéglőt Király Mihály, a későbbi Angol Királynő helyén, amelyet az 1880-as években még „a Komlóhoz” címeztek, előkelő nevét Vilmos Lajos regnálása alatt, szállodává való átépítésekor kapta 1890-ben. A Batthyány utca sarki Simonffy-ház földszintjén sokáig a Böhm-féle kávéház működött, 1897-től Fürst Béla Erzsébet kávéháza. Szemben, a Sas utca sarkán Vilmos Károlynak volt 1871-től vendéglője majd fiának sörcsarnoka, közvetlen átjáróval a színház felé, amely a századvégen többször tulajdonost váltva, Otthon kávéházként és/vagy Lókody Sándor vendéglőjeként üzemelt egész 1930-ig. A Kossuth utca Piac utcai sarkán az 1876 után ide költöző Fehérló szálloda étterme és sörcsarnoka működött, mellette, a 7. szám alatt pedig az 1840-es évek közepétől 1887-ben bekövetkezett haláláig az öreg Bánki István fogadta népszerű magyar vendéglőjében kolbásszal és borral az éheseket.

A Zsuzsika azonban a nagy konkurencia ellenére is életképes tudott maradni évtizedeken át. „Ez volt a fiatalság otthona, bizalmas kaszinója és a szűkebb körű, de gyakran ismétlődő murik hangos tanyája. […] Valami harminc-negyven fiatal ember járt ide mint törzsvendég, ebéd után feketekávézni, este pedig egy csibuk dohányra. Mindenkinek kávéscsészéje és külön pipája volt félretéve. […] Bor csakis olyankor került az asztalra, ha a bálok után, melyet akkoriban a színházban tartottak, átvonult a jókedvű fiatalság a kis kávéházba s hangos követelőzésekkel verte föl hajnali álmából a szép kávésasszonyt. És mialatt a mulatni vágyó úrfiak letelepedtek, pókhálós palackok kerültek az asztalra. Szólott a muzsika, csengtek a poharak, durrogtak a pezsgősüvegek, és repült a sok zöldhasú bankó a cigánynak, kávésasszonynak egyaránt” – emlékezett Lovász. Ezen mulató ifjúság egyik tagja volt Boczkó Sámuel leendő rendőrkapitány is, akinek egy diákkori feljegyzéséből megtudjuk, hogy 1870 júniusában „a régi Zsuzsika féle kávécsarnok egy évi szünetelés után a régi jó modorban csupán más helyütt feltámadott. Békés Mariska és G. Ilka az első kávés fringillák” (vagyis pintyek, nem tudni, milyen értelemben). A kávéház később is gyakran változtatott helyet, tulajdonost és vendégkört, mígnem a század végén oda jutott, hogy a Piac utcai pércsi sor, a Kossuth utca és a Dégenfeld tér kofáinak vált törzshelyévé, saját külön kávéházává, „akiknek úgyszólván egyedüli élvezetük naponként egy-két porció jó meleg kávé”. A századelőn a Dégenfeld téri piac vassátraiban már számos más kávémérés is működött, főleg özvegyasszonyok vállalkozásában, ezekben azonban egy lócán s asztalon kívül más nem lévén, hosszas időzésre alkalmatlanok voltak. Az utolsó időben a régi Zsuzsikát is három vénlánynak maradt testvér vezette, kik közül a legidősebb a korábbi tulajdonos szolgálatában elsajátítva a kalácssütés mesterségét, a gazdasszonya által ráhagyott szerény örökségből bérelte ki a helyiséget.

„A forrás reggel öt órakor nyílik s első vendégei a pércsi sor zöldséges kofái, akik a közeli falvakból hajnal-szürkületkor megérkeznek s lerakván a piacon a sok tojást, csirkét, paradicsomot, krumplit, tejfeles köcsögöt, ráterítenek a portékára egy kopott bundát s elnéznek a kávéházba, hogy éhgyomorra egy kevés meleg italt szedjenek be. Majd jönnek a bornyú-nyúzó, liba-koppasztó asszonyok, a kenyérsütők, a zsendicések, a gyümölcsös kofák, a cserépedényesek, a szegényebb csizmadiák feleségei, a száraztészta-árulók, gyolcsvászonosok, egy-egy cigányasszony, akinek karján libeg-lobog a cifra keszkenő, pántlika, galand, meg egyéb magyar asszonynak való jószág. Mind, mind egyazon vágytól űzve, kergetve tart a kis üveges ajtó felé. De mennyien vannak. Uram Isten! Ha mind egyszerre jönne, dehogy van a világnak az a kávécsarnoka, amelyik ki tudná valamennyit elégíteni. De hogy sort tartanak, délelőtt tizenegy óráig szép rendben megkapja mindenki a maga porcióját.

Fehér asztalok vannak a szobában, körültök ugyanolyan színű karosszékek s a fal mentén lócák. Mindenik asztalon díszesebb csuporban bazsajikom, rozmaring, georgina, rezeda, meg más szagos virágból kötött bokréta áll. A falon, gyászfátyollal bevont aranyos szegélyű képen Kossuth apánk jóságos arca látható. Ki-ki pléhtálcán kapja a kávéját, egy pohár víz kíséretében, virágos csuporban vagy talpas pohárban, ahogy egyiknek így, a másiknak amúgy kívánja a gusztusa. Az asztalra mélyen ráhajtott fejjel, szótlanul kanalazzák a reggelit, sietve, mert mindenkire várakozik még a napi munka. Egyik bundás asszony a másiknak adja a kilincset, s szaporán hallatszik az Erzsók leány barátságos köszöntése:

– Minden jót kívánok, Zsuposné galambom.
– Jó reggelt Fórizs néni. Egészségire az éjszakai nyugodalmat, ha vót.

Tudni kell a néném-asszonyok nyelvén, mert ámbátor első kellék a zamatos forró kávé, de elvárják a kofák, hogy barátságos bánásmódban részesüljenek ott, ahová behordják az aprópénzüket. […] Sokan vannak, akik ebéd után rögtön vágyakoznak egy csupor kávéra, nyilván azért, mert sovány lehetett az ebédjük. Mások meg már három óra tájban megéheznek s betérnek szenvedélyüket csillapítani. Sőt nem egy-kettő az ebédjét is a kávés asztal mellett fogyasztja el, kiparancsolván egy félliter tejet, ahhoz egy karaj ruganyos bélű kalácsot.

De legszorgosabb a kofák kávéháza délután négytől hétig, mert ilyenkor már szűnik a dolog, s szellemi táplálékban is részesül az éhesebbje. Beülnek hátracsúsztatott bundával, megtágított fejkendővel a félig homályos szobába s összedugott fejjel, nekihevülve súgnak-búgnak, nyelvelnek, kofálkodnak…”

Felhasznált irodalom

• Lovász János: Kofák kávéháza, in Alföldi képek, Debrecen, 1899. 29–40.
• Szűcs Ernő: Debrecen 1900–1910 közötti vendéglátóiparáról. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. (1994) 143–195.
• Szűcs Ernő: Debrecen kisebb vendéglátó egységei az 1900–1910 közötti években. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 22. (1995) 117–139.
• Zoltai Lajos: A polgári szabad bormérés Debrecenben. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 21. (1994) 233–247.
• Boczkó Sámuel kéziratos versgyűjteménye. Déri Múzeum Történeti gyűjteménye
• Gondy Károly: A gordiusi csomó megoldása. Debreczen, 1899. január 30.
• Olvasói levél [Király Mihály „ebédlőjéről”]. Tiszavidék, 1869. november 22.
• Vilmos Károly vendéglős sas-utczai saját házába fog átköltözni. Tiszavidék, 1871. július 30.
• A kolbász-fejedelem. Bánki István. Budapesti Hírlap, 1887. november 18.
• Szathmáry Zoltán: Debreceni históriák 12. Lókody Sándor vendéglője: a „Kis kancsó“. Egyetértés, 1924. augusztus 24.
• A Lókody étterem gazdát cserélt. Vendéglősök Lapja, 1929. július 5.
• Otthon kávéház eladási hirdetése. Nyírvidék, 1930. március 23.