Képtörténetek a Fotótárból

Szerző: Szabó Anna Viola

Képek: Gondy és Egey, Lojanek János, Borsos, Doctor és Varságh, Letzter József, Ruzicska Gyula és ismeretlen fényképészek (Déri Múzeum Fotótára, EF_15302P, 7222P, 7563P, 1545P, 15192P, 2126.1-2P, 21285P, 3799P, 7037P, 7052P, 00556P, 15214P, 2019.38.152.1-2; FAd_134099, 133464, 133943). Gondy és Egey, Rivoli műterem (magántulajdon), Máthé István és egy ismeretlen amatőr (magántulajdon)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Emlékezésül 

dr. Sz. Máthé Márta, a Déri Múzeum régésze 

halálának 20. évfordulójára

Az alábbi bejegyzés az emlékezés elsődleges célja mellett eredetileg a debreceni irodalmi őszt ünnepelte volna, ám talán alkalmas olvasnivaló a téli bekuckózás idejére is. Ez alkalommal nem egy konkrét történetet mesélek el, hanem egy egyetemes kultúrtörténeti folyamat fényképeken követhető alakulását igyekszem illusztrálni a gyűjteményből válogatott felvételekkel: a női olvasó láthatóvá válását. 

A nő természetesen már azelőtt is olvasott, hogy a fényképezést feltalálták volna: olvasó magányát évszázadok óta szívesen lopják meg a festők is, mert az olvasás ritka alkalmainak felfedése, a néző számára ismeretlen olvasmány által átszellemített női arc megmutatása képes egészen intim, titkos, kukucskáló közelséget képezni a modell és a néző között. 

A női olvasás szükségképpen volt magányos időtöltés, hiszen az emancipációs törekvések megjelenése előtt a nyilvános, mintegy hivatásszerű olvasás a férfiak privilégiuma volt, ami az olvasnivaló fajtáját is meghatározta. A közéletben részt vevő férfi olvasmánya a tudomány, a szakirodalom, a magánéletbe visszahúzódó nőé pedig csak a neki szánt, erkölcsnemesítő vagy szórakoztató, csak egyéni vágyak kielégítésére s csak a szabadidő hasznos eltöltésére szolgáló irodalom lehetett. „Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok, / De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod. / Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet! / Mintha nyilni látnám fölöttem az eget. // Abból olvasom a világ tarkaságát, / S feledem falunknak bús egyformaságát, / S ahová magamnak elmenni nem szabad, / Legalább elküldöm oda vágyaimat” – mondja a könyvolvasással a „gonosznak áldozó”, Piroska nevű fiatal lány Petőfi A táblabíró című, befejezetlen költeményében, 1847-ben (amelyben viszont magát az öreg táblabírót rémálomként gyötri az írás feladata, s úgy utálja a könyvet, hogy „fut, mihelyt meglátja”). A verset a nászútján elkezdő Petőfi a legközvetlenebb helyről inspirálódhatott, hiszen felesége, az írói babérokra törő Szendrey Júlia maga is aktív szereplője volt annak a magyar közéletben éppen az ő megjelenésével elkezdődő, igazán azonban majd csak az 1850-es évek végén fellángoló vitának, amely a nők lehetséges önálló alkotóművészetéről, áttételesen a női önállóság megvalósíthatóságáról folyt. 

Azt, hogy mit, mennyit, mikor és miért olvasson a nő, még ebben az időben is a magukat felelősnek érző férfiak igyekeztek, olykor a legjobb szándékkal, meghatározni, akik a szerény-kedves-naiv-házias leány s családanya ideális képének megóvása, illetve saját érdekében féltették a nőt mindentől, ami a házi körön túl szükséges ismeretekbe vezette volna be – mindentől, ami lehetővé tette volna a világban való önálló eligazodását. E tekintetben azonban a regények éppúgy nem voltak alkalmas olvasmányok számára, mint a tudományos művek, hiszen az e felől gondolkodók szerint a vadromantikus kalandok mértéktelen fogyasztása vagy az általános igazságok közvetlen megfeleltetése a való élettel, a háziasszonyi kötelességeket meghaladó vágyakat ébreszt s természet kijelölte helyének elhagyására készteti a nőt, ám alkati önállótlansága és tudatlansága miatt vágyainak meg nem élhetése örök boldogtalanságra kárhoztatja. Meglehet, a nő saját érdekének védelme mögött sokkal inkább a férfi jólléte, a nő által kényelmessé tett otthon elveszíthetősége látszott indulatként felhorgadni, hiszen az olvasás a nők számára éppen nem boldogtalanságot hozott, hanem annak lehetőségét, hogy végre ők is „létrehozhatták és visszatükrözve láthatták önmaguk képét, és talán felépíthették és megtapasztalhatták önnön szubjektivitásukat is”. A nő számára felszabadító erejű tapasztalat, a szabadon választott olvasmányok révén kinyíló, lehetőségekkel teli világ megismerése a kontrollálhatatlanság félelmetes érzésével tölthette el a törvényalkotó társadalmat, amely egyenesen nemzethalált okozó veszélyt látott a túl sokat olvasó nőben. Maga a nő azonban, még a nőmozgalmak e kezdeti idejében sem gondolta saját művelődését a nemzet fiainak gyarapításával összeegyeztethetetlennek. 

Az alább elősorolandó képek legkorábbijai, az 1865-ben nyílt Gondy-műterem első éveiből származó felvételek éppen ezidőben, e változó-forrongó korban készültek, sőt, 1868-ban már nemcsak a lányokra nézve is kötelező népiskola, de az első magyar felsőbb leányiskola is megnyílt. Egy könyvvel kezében ábrázolt nő képi jelentése egészen más értelmet kap e folyamatok ismeretében, mintha a könyvet a kezek elfoglalására szolgáló műtermi kellékek egyikének tekintjük csupán. Ám, még ez utóbbi esetben is ott húzódik az elsődleges funkció mögött a könyvnek, az olvasásnak az otthon melegségét felidéző kontextusa, amely éppen ezáltal lesz egy tisztes úrinő számára megfelelő kellék. 

Az otthon békéjét idézik meg a következő képeken a közös olvasás kedvesnek szánt családi jelenetei is. A beállítások előzetesen kigondolt tervek megvalósításai lehetnek: a fiatal pár férfi tagja, mint felesége nevelője, oktatója jelenik meg a képeken, amint felolvas számára valamit: az egyiken figyelmeztető mozdulatot tesz, míg az asszonyka engedelmesen hallgatja, a másikon pedig azon mosolyog, hogy felesége elszenderedett a délutáni felolvasás közben, a szórakoztató vagy tanulságos olvasmányt hallgatva. A bensőséges, biedermeier családi zsáner mindenki számára megérthető közvetlen látványán túl minden bizonnyal mindkét képnek volt valami személyes, csak a pár számára jelentéssel bíró tartalma is – a feleség azonban, úgy tűnik, mindkét esetben természetesnek fogadta el a szerepet. Egy harmadik, hasonló felvétel a férfiról és nőről külön-külön beállított portrék mellett készült közös képként. A két portrén a fényképész egy vadász-széket illetve egy szalonasztalt virágcseréppel választott kellékként, talán a férfi és a nő időtöltésének helyére is utalva, míg az összetartozást ismét a közös olvasás kissé túlságosan kirakat-szerűen beállított póza jelképezi. 

A közös olvasás megjelenítésének összetartozást kifejező funkciója megmarad ugyan a következő évszázadra is, ám a felek, legalábbis a fényképészműteremben, egyenrangúvá válnak, fejük egy közösen olvasott könyv vagy újság felett hajol össze, a mindkettejük számára kitárt könyv köti össze őket, a közös tudás teremti meg egységüket. 

Még később, az amatőrfotósok a valóságból elkapott képein a pár és a könyv hármasának szimbiózisa még nyilvánvalóbb, az ismeretek megosztása és az egyenlő hozzáférés lehetősége immár természetes; az otthoni közös olvasás pedig az együttlét alkalma ugyan, de mindenkinek saját maga által választott olvasmányával.

A könyv, az olvasás szimbólumát felhasználó, valamely közös titkot rejtő fénykép nem csak kölcsönös megegyezésként készülhet, de olykor titkos képnyelvi postaként is szolgálhat egy általunk ismeretlen címzettnek a modell szándékából, máskor a fényképésztől készen megvásárolható formában, emlékképként vagy üzenetként elküldhetően – mint az alábbi két esetben.

A Borsos, Doctor és Varságh műteremben 1877-78 körül Budapesten készült, a fésülködőtükre mellett, gyertyafénynél levelet olvasó, kibontott hajú lányt ábrázoló, minden elemében a leányszoba intimitását megidéző képének üzenetét remélhetőleg megértette a címzett…

…e Heidelbergben 1876-ban beállított és felvett képpár a levélíró- és olvasó német parasztleányról pedig kedves emléket idézhetett egy ott jogászkodó magyar ifjú számára, ha családi albumában élete végéig megőrizte – vagy talán éppen menyasszonyának küldte haza. 

Az olvasás gesztusának képi megjelenítése tehát egyszerre idézi fel az intimitás, otthonosság, családi melegség hangulatát illetve a modell önállóságának, öntudatának képzetét. Különösen elmondható ez utóbbi akkor, amikor a buzgalom, ismeretlen okból, láthatóan arra irányul, hogy valóban maga az elmélyült olvasás legyen megörökítve, anélkül, hogy az olvasó nő arca ténylegesen kivehető lenne: nem portré készül tehát, s az sem fontos, hogy mit olvas, csak maga az olvasás ténye, gesztusa. A megörökített olvasás itt nem spontán elkapott pillanat, belefeledkezés, mint mondjuk André Kertész élete során rendszeresen, de mintegy mellékesen elkattintott felvételein, hanem tudatos döntés eredménye, amely csak a modell akaratából készülhet, aki maga választja ezt a pózt. Azért megy el a fényképészhez, hogy olvasós kép készüljön róla: ilyennek akar látszani. Nem kifelé néz tehát, nem szemben áll a fényképésszel, hanem lefelé, a könyvbe mélyed, arra fordítja figyelmét, a szöveggel van kapcsolata, nem velünk lép szemkontaktusba, csak megmutatja magát nekünk. Titokzatossága, zártsága miatt így csak kívülről szemlélhető, de meg nem ismerhető, hiszen „a fényérzékeny film nem képes megragadni az emberi koncentrációt, csak a hozzá illő gesztusokat, kifejezéseket”. „Amikor egy könyvet olvasó személy fényképét látjuk, csak azt tudjuk, hogy nincs jelen – általában fogalmunk sincs, hol lehet” – olvashatjuk Kertész képeiről, de ez ebben az esetben is érvényes: a modell mindenképpen csak önmaga fiktív mását teremtheti meg. 

Gondy Károly és Lojanek János felvételei az 1860-as évekből.

Ismereten fényképész (talán szintén Lojanek) felvétele az 1860-as évekből, és Dienes Emma 1884 körül Gondy és Egey felvételén.

Az elmélyülés megközelíthetetlen akkor is, ha nem tervezetten, de magától jön létre – Máthé István amatőrképei az 1960-70-es évekből.

A portréművészetben attribútumként ábrázolt könyv (korábban papírtekercs), a tudomány szimbólumaként, kezdettől a vezető elméknek, tudósoknak, államférfiaknak, jogászoknak, tanároknak járt ki, amely a kép modelljének ismerete nélkül is meghatározhatóvá tette annak társadalmi helyét, segített megfejteni a kép értelmét. Az ikonográfiai meghatározottság miatt könnyen alakulhatott ki konszenzus művész és modellje között az ábrázolás mikéntjéről, amíg a modell egy férfi volt, még ha azt a festő/fényképész javasolta is – egy nő könyvvel való ábrázolása esetében azonban az értelmezhetőség többrétegűsége miatt sokkal kevésbé egyértelmű, hogy a beállítás fotós és modellje „komplementer véleményközössége” révén alakult volna ki. Miért szorgalmazta volna ezt a pózt a fényképész, aki maga is úgy vélekedett, hogy nem a romlott nép kap a regényolvasáson, hanem a regény rontja meg azt, különösen pedig a nőt, akit a leggondosabb nevelés sem óv meg a regényírók rossz példáitól, így a szociális járványt tisztán a sok olvasás terjeszti. Ha azonban a modell, bármiféle szerep, elvárás, divat vagy önreprezentáció miatt, ragaszkodik az olvasás pózához, mégis portrét kíván, a fényképész gyakran alkalmazza az olvasás közben megzavart, éppen felnéző vagy elmerengő nő festészettől örökölt beállítását – ám a mesterséges helyzet nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a rilkei olvasó holdas magányból felocsúdó arcának megjelenítését.  

Túróczi Júlia és Róth Mária portréja: barátnők egyformán öltözve, egyformán beállítva – Gondy és Egey felvételei, 1870 körül.

Az első, a nők számára is szabaddá tett pályán működő, öntudatos tanítónők ábrázolásain a könyv a férfitársaikról készült képekhez hasonló, értelmező szerepet kap, mint Zengey Zsófia esetében, aki talán bátyja leányneveldéjében tanított, s ezt a státuszát demonstrálni is kívánta az asztalon felhalmozott könyvekkel. A 20. század elején az „írónő” kezében már nincsen könyv (erre keressen mindenki maga példát a Nyugat-nemzedékek portréi között), ő megelégszik saját személyiségével, amelyet a mű teljesít ki: nem neki kell, hanem hozzá kell idomulnia az őt megismerni akaróknak.

A nők tanulásának egyre tágabb lehetőségeivel és társadalmi elfogadottságával párhuzamosan megjelenik és rögzülni kezd az iskolás kislány ábrázolásának formája is. 

Katóka 1927-ben Liener Béla műtermében és Mártika otthonában, az ebédlőasztalnál, 1955 körül.

Hiába tanul azonban a nő, ha mindig rajtaütnek és nem és nem hagyják olvasni. 

Máthé István felvételei, 1960-as évek.

Felhasznált irodalom

– BEKE LÁSZLÓ: Hogyan viselkedjünk a fényképezőgép előtt (és hogyan mögötte) [1976], in Beke: Médium/elmélet, Budapest, 1997, 59–64.

– Sven BIRKERTS: André Kertész: On Reading: „The Mystery of the Representation”. The Open Book is an Open Door, Literal Magazine, 26, 2012. május 9. (2022. 11. 24.)

– BOLEMANT Lilla: Női írás, női olvasás, dunszt.sk_kultmag, 2021. március 13. (2022. 08. 23.)

– HORVÁTH Györgyi: Női olvasás. Fenyegető élvezetek? A női olvasó az olvasás normalizációs folyamatában, in: LORÁND Zsófia et al. (szerk.) Laikus olvasók? A nem professzionális olvasás értelmezési lehetőségei, Budapest: L’Harmattan, 2006. 32–50.

– KERESZTY Orsolya: „A Nő és a Társadalom” a nők művelődéséért (1907–1913), Budapest: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011 

– MOLNÁR Julianna – VARJU Zsuzsanna: Az olvasás és a könyv szerepe a dualizmus-kori polgár magánéletében, Magyar Könyvszemle, 1999. 329–342. 

– Rainer Maria RILKE: Az olvasó (Kosztolányi Dezső fordítása), in Kosztolányi: Idegen költők, Budapest: Szépirodalmi, 1966

– ZSÁK Judit: A női szubjektumról alkotott 20. század eleji kép „tudományos” alapjai és hatása a Nyugat-korszak nőfelfogására, in Varga Virág és Zsávolya Zoltán (szerk.): Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról, Budapest: Ráció, 2009