Szerző: Ormosi Viktória
A Cívisek Világa helytörténeti kiállítás megnyitására megújult a Polgári szalon nevű kiállítási egységünk is, amely ezáltal nem klasszikus értelemben vett kiállítás többé, sokkal inkább egy közösségi tér. A szépen berendezett szalont idéző környezetben megpihenő látogatók nemcsak a helytörténeti kiállításhoz kapcsolódó, a városhoz kötődő jelentős emberekkel készített interjúkat tekinthetik meg, hanem a szabadon felpróbálható ruharekonstrukciókban fényképeket is készíthetnek magukról és egymásról.
A korszak leggazdagabb polgárai a kereskedőcsaládok tagjai voltak. Műveltségben is élen jártak, a város vezetésében is egyre nagyobb befolyásra tettek szert, ők alkották a helyi társadalom meghatározó rétegét, akik öltözködés és lakáskultúra terén igyekeztek az arisztokráciát követni. A 19. század polgári lakásaiban a vendégfogadó funkció elkülönült a magánszférától. A reprezentációt szolgáló díszes helység volt a szalon. A társas élet színtere, ahol beszélgetések, kártyajátékok, irodalmi felolvasások és házimuzsikálások zajlottak. Fontos volt tágabb értelemben is a kultúrával való foglalkozás.
A díszes cserépkályha a jeles helyi kereskedődinasztia, a Kaszanyitzky család tulajdona volt. A kereskedőfamília nagylelkűen támogatta többek között a zenedét, a tűzoltóságot, a színházat is. A korban a cserépkályhák formája karcsúbbá vált, alapszínük világos. A 19. század második felétől a stílusok sokfélesége keveredett bennük. Tetejüket gyakran antik váza vagy szobor zárja.
Fotó: Lukács Tihamér
Ebben az időszakban a magyarországi bútorművészetben a biedermeier mellett az empire stílus volt az egyik meghatározó irányzat. Ez a francia udvari művészettel szemben hazánkban kevésbé hivalkodó formában nyilvánult meg. Az empire stílus az antik – elsősorban a késő római és egyiptomi – művészet motívumaiból merít ihletet. Szép példája ennek a kiállított szófa.
A szalon jellegzetes és nélkülözhetetlen bútordarabja a vitrin. Az üvegablakos, belül tükör hátlapú polcos szekrényben a család a legszebb, leglátványosabb értékeit, műtárgyakat és személyes emlékeit tárolta, melyeket a vendégeknek is meg kívántak mutatni. A tükör segítette a tárgyak teljes körű megtekintését és növelte a teret.
A polgári otthonok porcelánjai elsősorban használatban voltak, mintsem dísztárgyként funkcionáltak. A bécsi porcelángyártás Európában az elsők között, már 1717-ben megindult. A kiállított darabok a 19. században készültek és kiválóan reprezentálják a bécsi porcelán magas színvonalát.
19. század vége, osztrák
Fotó: Lukács Tihamér
A magyar porcelángyártás viszonylag későn, a 19. században indult meg. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a bécsi porcelángyárat, mely császári tulajdonként privilégiumot élvezett az osztrák tartományokban, az udvar meg akarta kímélni az esetleges piaci versenytől. Könyörtelenül megakadályoztak minden olyan kísérletet, amely önálló porcelángyártáshoz vezetett volna.
A hazai porcelántárgyak közül a legnagyobb hírnévre a herendi gyár emelkedett. Levéltári adatok szerint már 1826-ban állított elő porcelánt a soproni származású Stingl Vince (a gyár megalapítója), akitől Fischer Mór 1839-ben vette meg az üzemet. 1843-ban tűzvész pusztított a gyárban, de Fischer Mórnak (porcelánfestő, porcelángyáros) óriási kitartással sikerült átvészelnie ezt az időszakot is. Ezt követően a nagy hírű európai gyárak hatására (például Bécs, Meissen) kiválóra sikerült darabok láttak napvilágot műhelyükből, s az arisztokrácia a hiányos készleteit ezekkel pótolta. Nem álltak meg a pontos másolásnál, az átvett formákra, díszítőelemekre támaszkodva alakították ki sajátos stílusukat. világszerte ismertté váltak. A kiállított herendi műtárgyak az 1850- és 1860-as évekből származnak, melyet méltán tartanak a gyár fénykorának.
19. század
Fotó: Lukács Tihamér
A megújult Polgári szalon tematikájához kapcsolódva, 2024-ben „Dívaságok” címmel a múzeum Dísztermében három részes előadássorozatot tartottunk, melyek a belépődíj ellenére telt házzal zajlottak. (Szomorú, hogy ezt az anyagi vonzatot és a magas látogatószámot muzeális berkeken belül külön ki kell hangsúlyozni.) Februárban az egykori és mai báli etikettről, viseletekről esett szó, az áprilisi előadás a korabeli divatlapokat mutatta be, kiegészülve a hölgyeknek szánt smink- és stílustanácsadással. Az októberi, záró alkalmon pedig a fenntarthatóság és a divatipar környezetre mért árnyoldalai kerültek a fókuszba.
A múzeumi ügyeletek, a tárlatvezetések, illetve az elmúlt szűk két év egyéb tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy érdemes a klasszikus értelemben vett kiállítási egységeket egy-egy – nem szimplán csak székekkel ellátott – pihenőponttal tagolni.
Felhasznált irodalom:
- D. Sallay Katalin: Herendi porcelánok a Déri Múzeumban. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1958. 145–153.
- A magyar finomkerámia, fajansz, kőedény, porcelán. In: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz. Debrecen, 1978. 287–289.
Megtekintve és átolvasva ezt az értékes elemzést, jó érzés tölt el, hogy még ma is van olyan személy – mint az Ormosi Viktória, aki fáradságot nem kimélve mindezeket felgyüjti, feldolgozza és közkincsé teszi – ezeket a hagyományokat. Kivánok további sikereket, szorgalmat és kitartást jövőbeni munkájához, a Köz értékeinek terjesztéséhez.
Tisztelettel Nagy Csaba