Szerző: Ormosi Viktória

Mostani műtárgyunk a Déri Múzeum iparművészeti osztályának érdekes darabja. A látogatók az új állandó helytörténeti kiállítás „Megmaradás városa – A szabadság ára” egységénél tekinthetik meg a váncsodi református egyház kivételes szépségű, aranyozott ezüst „verejtékes” poharát.

A reformáció helvét, radikális, kálvini ága már a 16. század közepén a korábbi ostya helyett a két szín alatti úrvacsorát kenyér és bor formájában képzelte el.

 Az 1562-es debreceni hitvallás az úrvacsora edényeiről kimondja:

„Az írás – ti. a Biblia – ivóeszközökről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép legyenek, vagy rézből és bármiféle ércből készültek elfogadunk, csak a visszaélés, fényűzés, babona legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük.”

Virágzó debreceni ötvösség

A 16. században a tiszántúli református templomok úrasztali poharainak, kelyheinek, kannáinak és kenyérosztó tányérjainak 70%-át debreceni mesterek készítették. Érdekes és fontos megemlíteni, hogy Debrecenben a 18. századig csak magyar ötvösök dolgoztak, sőt a céh létrejöttétől az 1700-as évek elejéig kizárólag reformátusok. Kiválasztott műtárgyunk is helyi ötvösremek. Az itteni ötvösművészet a 16. század reneszánsz művészetében gyökerezett, s legjellemzőbb vonása a hagyományokhoz való ragaszkodás volt. Mestereink soha nem látott tökélyre fejlesztették a parasztpolgári életformának és a református vallási-ideológiai tényezőknek legjobban megfelelő egyszerű, választékosan elegáns formai és stiláris megoldásait.

Debrecen tehát nem csak a reformáció kálvini ágának lett otthona. Kiemelkedő szellemi központtá válásában szerepet játszott a Szegedi György és Méliusz Juhász Péter prédikátorok által megfogalmazott és már idézett hitvallás, az 1567-es alkotmányozó zsinat határozatai, s az 1538-ban alapított Református Kollégium és az 1561 óta Huszár Gál által alapított nyomda tevékenysége is.

A debreceni ötvösséget a szükségszerűség hozta létre, s tartotta fenn közel három évszázadon át. A református eklézsiák, s a gazdag polgárság nemcsak vallási, politikai tájékoztatást várt a várostól, de az úrasztali edényeket, az értékes közhasználati tárgyakat, ékszereket is ebben a szellemi és ipari centrumban igyekeztek beszerezni. Ami az iparközpontot illeti, elég csak arra utalnunk, hogy a városban a 16. századtól 1693-ig – amikor Debrecen szabad királyi város lett – huszonhatféle céhbe tömörültek a mesterek.

A városi és egyházi reprezentációt szolgáló tárgyak a debreceni ötvösök munkásságának csupán kicsi, de annál fontosabb részét alkották. A műhelyeket főként a polgárok igényeinek kielégítése kötötte le. Gyűrűk, övek, gombok, poharak, kupák, mosómedencék, kannák, késhüvelyek, ruhára való ezüsthorgok és -kapcsok, kanalak, boglárok, botok, csákányok voltak a legkelendőbb árufajták.

Városunkban és környékén szép számmal találunk jelzetlen tárgyakat. Általában azokat tekinthetjük debrecenieknek, amelyek a város valamelyik testülete számára vagy a váradi céh megszűnése után készültek. Ilyen az általam bemutatni kívánt pohár is.

Ecsedi egyik első gyűjtése

A műtárgyat – amely a váncsodi református egyházközség letétje – Ecsedi István (1885–1936) 1912-ben hozta gyűjtőútjáról, gyarapítván vele az iparművészeti tárat. Érdekesség, hogy ebben az esztendőben lett a Városi Múzeum múzeumőre a nagyszerű etnográfus. Ezzel a megbízással Ecsedi István szorosan az intézményhez kötődött. Később, 1929-ben ő lett a Déri Múzeum igazgatója, egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig.

A jelzetlen debreceni munkák sorából kiemelkedik ez az 1687-ben készült talpas pohár. Ismeretlen mestere az összes jellegzetes motívumot felhasználta, amit eddig a debreceni talpas poharakon megfigyelhettünk. Indákból és virágokból összeállított lambrequin-szerű minta a száj körül, verejtékcseppek, csúcsára állított rombuszok, cápázás, s végül a talprészen igen szép gyümölcsökből, levelekből és szalagokból összeállított, laposan domborított minta, valamint felírat:

VANCSODI ECCLESIA SAMARRA CSINALTATAC EZ POOHART BATORI JANOS.SZILAGYI MARTON NEMES M:S.EM A 1687

. Magassága: 232 mm, a száj átmérője 110 mm, súlya 267 gramm.

A szokatlan hangzású verejtékes elnevezés a díszítési módról kapta nevét, amelyet a késő reneszánsz vagy manierista irányzat hozott létre. A 16. század végén tűnnek fel a verejtékes poharak. Már az 1598-as céhszabályzat említi „verítékös pohár”-ként, melynek árát a 36. articulus  „giránként” (valamivel több mint 1 grammot jelentő súlymérték) 4 forintban állapított meg. A németországi iparművészetben találunk analógiát a verejtékes díszítményre, például a regensburgi múzeum 15. századi csóktábláját, amelyen zománcműves verejték, vagy könnycseppek veszik körül Szűz Máriát. A csóktáblát régen a római katolikus templomokban használták, a hívek erre adták a békecsókot. A debreceni mesterek azonban feltehetőleg a Bibliából nyertek ihletet. Lukács evangélista ugyanis azt írja Jézus Gecsemáné kertbeli szenvedéséről:

„verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.”

Irodalomjegyzék:

• Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága. Folklór és etnográfia 20. KLTE Néprajz Tanszék, Debrecen, 1985.
• B. Bobrovszky Ida: A XVII. századi mezővárosok iparművészete (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
• P. Szalay Emőke: Református egyházművészet (Magyar Református Egyház Javainak Tára – A református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv- és iratanyaga). Magyar Református Egyház Gyűjteményi Tanácsa, Debrecen, 2012.
• Takács Béla: Évezredek. évszázadok kincsei – Ötvösművek a Debreceni Református Kollégium Múzeumában. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1988.