2023. június 24-én, szombaton, a Múzeumok Éjszakáján tekintheti meg először a nagyközönség a Déri Múzeum megújuló helytörténeti kiállítását, a Cívisek világát. A következőkben az új részegységek kurátorainak írásait olvashatják egy-egy kiemelt tárgyról. 

Szerző: Ormosi Viktória

Fotó: Lukács Tihamér

A textíliák sokféle díszítési módja közül a legváltozatosabb a hímzés.

A főúri és köznemesi hölgyek s a jómódú polgárasszonyok otthon készítették a maguk és családtagjaik legünnepibb ruháit is, azok hímzett díszítésével együtt. Egy-egy pompás ruha elkészülte idején sok levelet váltottak a rokonok és jóbarátnők, hogy díszítések ügyében tanácsot kérjenek és adjanak, vagy mintát kérjenek kölcsön. Közülük sokan jól értettek a varrás és hímzés minden fajtájához, megtanulták még az aranyfonállal való török varrást is. Sok hímzésmintát készítettek, gyűjtögettek össze, szerették, ha ezek kéznél voltak, mert mindig szükség lehetett valamelyikre. Nemcsak rajzolt, írott mintáik voltak, meg is hímezték azokat, s nagy becsben tartották a szép hímzésmintákat.

A 16-17. században majdnem minden várkastélyban, udvarházban más nemesi családok gyermekei is nevelődtek. A lányok mindenféle háztartási ismereteket, varrást, hímzést, zenét, táncot tanultak. Télen szinte naphosszat együtt varrtak, hímeztek a család nőtagjai, gyakran magyar vagy török varróasszony oktatta őket. A vászonholmit arany, ezüst, selyem vagy ritkán gyapjúfonallal varrták ki. A kelengyéket is együtt készítették el.

A 15. században török kereskedők járták az országot. 1449-ben már szerződés biztosította számukra, hogy a délmagyarországi városok piacain árusíthatják portékáikat. Budára is eljutottak a török kereskedők, így nem csodálkozhatunk, hogy a perzsa-török díszítőelemek már a török hódoltság előtt sűrűn megjelentek hímzéseinken, sőt a török ízlésű hímzések divatja magyar közvetítéssel terjedt el nyugat felé. Az erdélyi főurak kész hímzéseket, arany, ezüst és selyemfonalat is vásároltak Törökországban. Voltak török kereskedők, akik nagy mennyiségű hímzőfonalat hoztak be Erdélybe és azt ott árusították. A forgalom olyan nagy volt és az árak olyan magasak, hogy Bethlen Gábor rendelettel szabályozta a sodrott és sodratlan selyemfonál árát.

Az úrihímzés abban a korszakban született meg és teljesedett ki, amikor a magyarság legsúlyosabb harcait vívta a törökök ellen. A gyászos emlékezetű mohácsi csata után három részre szakadt az ország. Éppen erre a háborúkkal terhes 150 éves korszakra esik az úrihímzés virágkora. A háromfelé darabolt országban a magyarság mégis nemzeti egységben maradt. Ez tükröződik kultúrájában, művészetében, szokásaiban és viselkedésében is. Ez a magyarázata annak, hogy az ország területén egységes hímző stílus alakulhatott ki.

A hímzőfonalak közül a legdrágább a skófium. Az aranyból, ezüstből vagy aranyozott ezüstből húzott vékony drótszálat nevezték így, amely eleinte csak a lószerszámok hímzésén tűnt fel. A skófium szükséglet nagy részét a 17. században Törökországból szerezték be. Az érdeklődés óriási volt, az árak az égbe szöktek, így azokat Bethlen Gábor a hímzőfonalakéhoz hasonlóan szabályozta. Rövid idő alatt a skófium vásárlása olyan mértéket öltött, hogy a behozatal nem volt elegendő. Gondoskodni kellett tehát hazai előállításáról. II. Rákóczi Ferenc munkácsi várában skófiumhúzó műhelyt állított fel, ahová Konstantinápolyból török és örmény származású mestereket szerződtetett. A skófiumot kizárólag igen jó minőségű aranyból és ezüstből lehet készíteni, csak abból lehetséges elég vékony drótszálat húzni. Eötvös Miklós országos főbiztos a nagyváradi pénzverőház működéséről 1706-ban írt beszámolójában ezt olvashatjuk : „az ezüstöt ezentúl még jobban megfinomítva fogják készíteni, hogy skófiumot lehessen vonni belőle.”  Rákóczi Ferenc számára a hímzések mintáját az udvari festő tervezte, a tervet Rákóczi megbírálta, utasításokat adott a tervezőknek és a kivitelezőknek is. A mintákhoz néha írásbeli megjegyzést is fűzött. A tervekről először fehér és sárga fonállal – a drága ezüst és arany helyettesítésére – mintát rajzoltak, s ennek elbírálása és jóváhagyása után készítették el a mesterek a skófiumos hímzést.

Az úrasztali patyolatkendők

A református templomok úrasztali kendői a magyar úrihímzés legérdekesebb példái. Ezek közül sok jegykendő volt, sokat viszont egyenesen erre a célra készítettek. A 17–18. század során szerelték fel a hívek szeretett egyházukat, templomaikat tehetségük és anyagi lehetőségeik szerint szertartási tárgyakkal. Az ezüst poharak, tányérok, ónedények mellett fontos szerepet kaptak a terítők, hiszen ezekkel a kevésbé tehetősek is megtisztelhették egyházukat.

A puritán református templomokban a fehér falak között ezek a terítők jelentették a színeket, arany, ezüst, selyemfonalas hímzésükkel. Évszázadokon keresztül gondosan őrizték őket, ám kevésbé koptak el a használatban, hiszen egy évben csupán néhány alkalommal, úrvacsoraosztáskor kerültek elő. Ez is egyik magyarázata annak, hogy egész Európában nálunk maradtak fent legnagyobb számban 17. századi hímzések. E korból való a bemutatott különleges darab is.

Színek és minták

Egyszerű vászon a terítő anyaga, selyemmel hímezve. Szimmetrikus, gyűrűkkel összefogott, fordított szív alakban hajló szárakon fűrészes levelek, küllő rozetták, kis ananászok levelekkel és virágokkal, alul hajló tulipánok láthatók. A minták drapp, zöld, kék, ciklámen, barna színekben pompáznak. Az ezüst szállal hímzett, remekbeszabott alkotás 139 x 40 cm. A nagyobb mintafelületeket a színek és öltéstechnikák megválogatása, a különböző színű fonalak alkalmazása változatossá és ritmikussá teszi.

A tulipán valósághű és stilizált változatban is sok magyar hímzés díszítőmotívuma. Virágtöveken és bokrokon nyílik, vagy a keskeny szegélyek virágsorában tűnik fel. Alakja három vagy ötszirmú. A három szirmú tulipán középső szirma gyakran arannyal vagy ezüsttel, geometrikus mintázással varrott. Hegyesebb közepe nem mindig egyenes, oldalra is hajolhat. Szirmonként is váltakozhat a színe, ez könnyedebbé, játékosabbá teszi megjelenését. A textilművészetben 600 körül egy alexandriai selyemszöveten tűnt fel először a tulipán ábrázolása. A kereszténységben szimbolikája megegyezik a lilioméval (tisztaság, szüzesség). Kehely alakja miatt sokszor azonosítják a Krisztus vérét felfogó kehellyel.

A rozetta a rózsa stilizált formája. Mindig szemben ábrázolt virág, rajza merev, sematikus. Lehet egy vagy két sziromsoros. Egyik változata a küllős rozetta, ami onnan kapta a nevét, hogy a virágszirmok között kilátszó csészelevelek hegyes végei a virágnak küllős beosztást adnak. A 600 körüli évekből származó perzsa ábrázolásokon és szöveteken is megtaláljuk a küllős rozettát. Négy, öt, hat és hét szirmú változatban is előfordulhatott az idők folyamán.                                             

Az ananász minta jelen esetben a dekoratív perzsa ízlést követte. Közkedvelt motívum a református egyház úrasztali terítőin.

Az itt bemutatott darab az iparművészeti gyűjtemény remekbeszabott műtárgya. Muzeológiai tapasztalatom alapján akár a helyi múzeumok gyűjteményeit tekintve, akár több száz gyülekezet terítőit tanulmányozva is párját ritkító, magas művészi értéket képviselő darab. Hosszú ideig nem voltak hasonló jellegű, kultúrtörténeti szempontból megkerülhetetlen terítők a Déri Múzeum állandó kiállításában. Ez a darab utoljára az 1970-es években került a nagyközönség elé. Érdemes lesz tehát megcsodálni a látogatóknak a Cívisek Világa című új állandó kiállításunkban.