Szerző: Ormosi Viktória

Egy helytörténeti oldal esetében kevés „debrecenibb” dologról eshet szó, mint a városcímerből kiragadott mindig meg-megújuló, hallhatatlan főnixmadárról. Kerámián ritkán találkozhatunk vele. Még kevésbé szokványos, hogy a híres debreceni ötvösök által meghonosított oszlopdíszítés is megjelenik. Ezzel kapcsolatban tegyünk egy kis kultúrtörténeti kitekintést.

1631-ben készítette az első két oszlopdíszes kannát Szegedi Ötvös Márton Zólyomi Dávid hajdú főkapitány megrendelésére. A debreceni Nagy- és Kistemplom számára készültek, ezzel külön iskolát teremtve az ötvösművészetben. Mi a lényege ennek a díszítési módnak? Az aranyozott ezüst  edényeken virágos fejezetű oszlopokat látunk, mégpedig olyan térhatásban mintha valamilyen csarnokszerű épületben lennénk, olyanban, aminek a padlózata kőkockás, a mennyezete pedig bolthajlásos. A kannák fedelét akantuszlevelek, virágok, gyümölcsök, olykor a szájperemet és a kiöntőt madarak domborműves képe tarkítja. Ami magukat az oszlopdíszeket illeti, megihlette az alkotónak az 1561-ben alapított debreceni nyomda kiadványainak címlapjai, melyeken gyakran felbukkan az oszlopos keret, mint 16. századi kedvelt könyvdísz. Példának vehette Bethlen Gábor fejedelem által 1628-ban újjáépített Nagytemplom „sárkánycímeres” kapuzatát is, amit szintén oszlopok ékesítettek.

Ám a kutatás mai állása szerint az a tézis tűnik a legvalószínűbbnek, hogy debreceni teológusok, prédikátorok találták ki az oszlopdíszeket és ennek alapján készítették el a helyi ötvösmesterek. Több vita volt nagyszerű kutatók és művészettörténészek között, de feltehetőleg valamelyik jeruzsálemi templom adhatta az ihletet a több évszázada már csak a nevében boros kannáknak. Ezek vagy múzeumok állandó kiállításain, vagy jeles egyházi alkalmakkor az ünnep fényét emelve vannak az Úr asztalán, nem használják bor tárolására régóta.

Az oszlopdíszek aranyozott poharakon is visszaköszönnek, 1677-ben a sárrétudvari eklézsia oszlopdíszes poharat kapott a gyülekezet egyik tagjától, Bucsai Györgytől. A sárrétudvari poharat Pesti Máté készítette, és rendkívül különlegesnek számít, mert ezenkívül csak egy oszlopdíszes pohárról lehet tudni, azt a Nemzeti Múzeum őrzi.

Muzeológiai és kultúrtörténeti szempontból is jelentős kiállítás nyílt 2022 május 28-án a Református Kollégium Múzeumában, ahol az ország kilenc oszlopdíszes kannája és két oszlopos pohara egyedülálló módon egyszerre volt interpretálva. A tárlat P. Szalay Emőke és Veress Dániel kurátorságának köszönhetően jött létre.

Nézzük, tetten érhetők-e egyházművészeti irányok, stílusok a jelenben? Változik-e, megújul-e a tárgyak motívumkincse?

Legalább száz éve foglalkoztatja az iparművészetet a formavilág megújítása. E tárgyaknak azonban meghatározott funkciót kell betölteniük: a borospohár, a kenyérosztó tányér, a bortartó kanna, a textíliák mind úrvacsorai és keresztelési szertartásokhoz kapcsolódnak. A kehely például olyan alapforma, amely egy-egy kor stílusát magán viselheti, de egyhamar nem fogja más forma felváltani. A református egyházhoz kötődő díszítmények a kalászok, a kalászcsokor és a szőlőfürtök. Leginkább a boroskannák mérete és anyaga mutat nagyobb változatosságot. Készülnek agyagból, kerámiából, üvegből, ezüstből, ónból, rézből és különféle más fémekből, de bármit változtatnak, a funkcionalitás nem sérülhet az esztétikum javára.

A jelenből kitűnő példa Terdik Angéla fazekas népi iparművész, keramikus 2017-ben készült alkotásai a Reformáció 500 éves évfordulója kapcsán. Ihletettségében talán mondhatom, hogy kis százalékban közreműködhettem. Még a Református Kollégium Múzeumában dolgozva utolsó napjaim egy része a múzeumi kiállítás és raktár darabjait vizsgálva, róluk – különösképpen az oszlopdíszekről – mesélve telt az alkotóval. Kérdeztem a szimbolikákról, a tárgyakról, ugyan hol lehetett volna erre alkalmasabb hely, mint ez a páratlan egyházművészeti gyűjtemény?

Körülbelül két hónapig kutatta a vallási motívumokat, jelképeket, igéket, úrasztali edényeket.

Konzultált Virágh Sándor nyugdíjas lelkésszel, a jelképekről, igékről, hogy jól alkalmazza együtt őket. Minden tárgyon szerepel egy ige, vagy ige jelképpel. A tiszteletes úr több oldal igékkel teleírt levéllel segítette munkáját, a legfontosabb jelképekhez, motívumokhoz. A kollekció hangsúlyos darabjai az úrasztali edényeken kívül egy keresztelőkészlet és egy tányérkollekció is, amiket igék díszítenek.

P. Szalay Emőke az alkotó életének több állomásán fontos támpontokat adott. Fontos volt, hogy minden együtt feleljen meg. A választott edényformák debreceni kerámiaként is megállják-e a helyüket, jól hozzák- e a  stílusjegyeket, az igék, jelképek arra a formára illőek-e.

Az oszlopos kannák díszítménye abban mutat hasonlóságot a cserépedényeinkkel, hogy sok régi debreceni kerámia úrasztali és céhedénynek is van a testén egy jellegzetes, függőleges, oszlopszerű tagolás. Ilyen butykoskorsókat régóta készít Terdik Angéla, bátran alkalmazta a kannánál, kehelynél, és kenyérosztó tálnál is, nemcsak a butykoskorsónál.

Ezekkel az alkotásokkal meghívást kapott a Nemzeti Múzeum által rendezett Ige-idők című kiállításra, az I. Nemzeti  Népművészeti Szalonra, valamint a  Rozsnyai Gyűjteménybe is.

Terdik Angélának „Vallási motívumok a debreceni kerámiaművészetben” címmel nyílt önálló kiállítása 2017-ben a Nagytemplomban, az itteni inspirációk által létrejött tárgyakból.

Terdik Angéla egyik hitvallása: „Nem szabad csak másolni, hanem élni kell a stíluscsoportok gazdagsága adta lehetőségekkel, s ha ezt meg tudjuk tenni, s be tudjuk helyezni jelenünkbe, akkor tudunk új értelmet adni életre keltésének, továbbéltetésének. Munkám célja a páratlan szépségű és formavilágú, gazdag motívumkincsű debreceni kerámiastílusnak a további feldolgozása, minél szélesebb körben való megismertetése.”

Terdik Angéla a debreceni kerámia életre keltésével foglalkozik több mint harminc éve. Egyedülálló módon  a debreceni kerámia mindhárom fő stíluscsoportjában (zöld mázas domborműves, fehér vagy csontszínű mázas, vörösmázas írókás) alkot.