Szerző: Kovács József Dénes

A II. világháború győztes hatalmainak legfontosabb célkitűzései között szerepelt a tengelyhatalmak politikai, katonai és gazdasági vezetőinek felelősségre vonása az általuk elkövetett háborús bűncselekményekért. Az 1945. augusztus 8-án megkötött londoni egyezmény értelmében felállított Nemzetközi Katonai Törvényszék statútumának 6. pontja világosan meghatározza, hogy mely tevékenységek minősülnek háborús bűncselekménynek: a béke ellen elkövetett bűnök, a hadviselés törvényeinek vagy szabályainak megsértése és az emberiség ellen elkövetett bűnök.

Magyarországon a felkutatott és letartóztatott háborús bűnösök tetteinek vizsgálata és a bírósági eljárások már a londoni egyezmény létrejötte előtt megkezdődtek, ugyanakkor szellemiségükben nem tértek el a későbbi nemzetközi szerződéstől. (A háborús bűnös fogalmát az 1945. évi VII. törvény 11. §-a határozta meg). Az eljárás lefolytatása és az ítélet meghozatala a Népbíróságok feladata volt. Hazánkban 1945–1950 között közel 60.000 ügy került ide, melyek közül mintegy 27.000 elmarasztalással zárult.

Sőregi Jánost, a Déri Múzeum igazgatóját 1945. február 23-án keresték fel az Igazságügyi miniszter megbízásából, hogy a múzeumtól termet kérjenek a Népbírósági tárgyalásokhoz. Ennek oka az volt, hogy a súlyosan megtépázott Debrecenben csak néhány intézménynek maradtak olyan sértetlen terei, mint például a Déri Múzeum Előadóterme, ahol a bírósági procedúrát nagyszámú közönség előtt lehetett lefolytatni.

Az igazgató nem fogadta túl lelkesen a felkérést. Egyrészt morális fenntartásai voltak, másrészt félt, hogy a múzeum fűtőanyag készlete – melyet gondos beosztással sikerült a háborús időszakban is megőrizni – nem lesz elég a bírósági eljárásra kiválasztott termek fűtésére. Mindezek mellett amiatt is aggódott, hogy nem lesz elég rendőr a tárgyalásokon, így az esetlegesen felhergelt tömeg kárt okozhat az épületben, vagy akár a műtárgyakban is.

Kisebb huzavona után végül kénytelen volt meghajolni a város vezetői által is támogatott felsőbb akaratnak:

„Bár az ilyen halálos ítéleteket hozó tárgyalások nem éppen illenek a tudomány és művészet házához, a szükség rendet és szokást bont, a polgármester engedélyezte a termet.”

A Déri Múzeum Előadótermében 1945. március 29-én már meg is tartották az első tárgyalást, melyet számos másik követett.  Több olyan háborús bűnös is itt állt a bírók elé, akiknek felelőssége felmerült a debreceni holokauszttal kapcsolatban. Jellemző, hogy ezekre a tárgyalásokra az Előadóterem teljesen megtelt, és a közönség, ahogyan ettől Sőregi tartott, gyakran nehezen tudta visszafogni indulatait. Legjobb példa erre a múzeumban elítélt első háborús bűnös, Szilády Gyula csendőrezredesnek a pere 1945. április 26-án.

Szilády Gyula 1892-ben született Kassán, Morell Gyula néven. Csendőrtiszti pályafutását az 1920-as években kezdte a Szeged központú V. csendőrkerületben. 1932 és 1938 között oktatótisztként tevékenykedett, először Szombathelyen, majd Budapesten.

A II. világháború elején az I. csendőrkerület (Budapest) Gödöllő-osztályát vezette alezredesi rangban. Ezután került Debrecenbe, mint a VI. csendőrkerület parancsnokhelyettese (1942), majd rövidesen átvette a parancsnoki pozíciót (1943–1944). Később az összevont csendőrcsapatok parancsnokaként részt vett Budapest védelmében. Szovjet hadifogságba került, ahonnan átadták a magyar hatóságoknak.

A magyarországi holokausztban felelősség terhelte a gettósítás országos megszervezésében való részvételért, a VI. csendőrkerületben a zsidóság gettókba és gyűjtőtáborokba kényszerítéséért, a deportálások szervezéséért és irányításáért, valamint a beosztottjai által elkövetett kegyetlenkedésekért.

A Déri Múzeumban lefolytatott perben a németekkel és a Szálasi kormánnyal való együttműködését, illetve a holokauszt során tanúsított magatartását vizsgálták. A korabeli tudósítások szerint a zsúfolásig megtelt teremben az emberek nehezen fogták vissza a vádlottal szembeni ellenérzéseiket, és állandó közbekiabálásokkal zavarták a tárgyalást. A forrongó hangulat miatt Tomola Béla vezetőbíró nem akarta folytatni az eljárást, amire válaszul teljesen elszabadultak az indulatok. A szemtanú, Sőregi János múzeumigazgató erről így ír:

„A Népbíróság ma tárgyalta Szilády (Morel) Gyula csendőrezredes ügyét a mi előadótermünkben. Mikor itt dolgoztam a szobámban, egyszer csak nagy kiabálás és ordítozás zaja riaszt fel munkámból. Kiszaladok a folyosóra. Éppen szembe jön velem Tomola, a Népbir. elnöke és kiveresedve, lihegve kérdezi, van-e telefonom? Nincs! Az Istenért, a közönség leütötte a vádlottat, felfordult a rend! Karhatalom kellene!

Alig mondja ki a szavakat, két férfi jön utána a folyosón, az Oláh Gábor-szobából, hol a népbíróság tanácskozik és idegesen keresik az elnököt, szinte reszketnek a felindulástól és jóformán nem veszik észre a mellettem álló Tomolát.

• Itt van kérem! – mutatok rá.
• A tárgyalást tessék folytatni! – mondták neki, mert nagy bajok lesznek!

A többit nem hallottam, mert máris mentek befelé az Oláh Gábor-szobába.

A szörnyű zaj, dobogás, kiáltozás ezalatt egyre hallatszott. Átmentem a túloldalra és bementem a páholyba.

A francia forradalomban lehettek valamikor ilyen jelenetek! A dühösen hadonászó, teletorokkal vadul kiabáló, dobogó és nyüzsgő emberek az előadó pódiumon és az előtt voltak összegabajodva. Egy rendőr, ki csitítani akart, egy civil, talán a védőügyvéd, ki szót mert emelni, volt a felindult emberek célpontjai. Úgy láttam, hogy ütötték, lökdösték egymást! Lesújtó öklöket láttam és kerestem a csendőr ezredest a szememmel. Súgja egyik hajdúm sápadt arccal: ott fekszik félholtan, véresen a pódium előtt! De a tömegtől semmi sem látszott.

Bejöttek a Népbírák. Tomolának nekirohantak, ütlegelték: maga is fasiszta! Maga is népbíróság elé kerül! Egy fiatal rendőrt szintén a sarokba szorítottak. A kavarodás, zaj nem akart szűnni. Közben az ezredes magához tért, felállították. A feje egy veres gömb volt a vértől, tántorgott! A tömeg rugdosta, szidalmazta, alig tudták a bántalmazóit fékezni. De nem is védte senki, inkább vérben ázott feje ijesztette el elleneit magától. Rövid bekecs volt rajta, melynek prém gallérjába véres csíkok futottak le a nyakán. Zsebkendővel kezdte homlokát, arcát törölgetni.

Verik a védőügyvédet! – kiáltja valaki.

Az elnök megszökött – sivít egy éles női hang!

Erre sokan kiszaladnak  teremből. A zaj nem csillapul, hiába ordítozzák: fegyelmezzük magunkat! Valaki biztosan elszaladt a Nemz. Bankba, mert két fegyveres orosz katona igyekszik átvergődni a nyüzsgő tömegen, a pódium felé. Az egyik orosz fel is áll, szembenéz a tömeggel és fegyverét lövésre vágja. Mit akar? Csak nem fogja lőni a hallgatóságot? Az emberek kissé eloszlanak előtte. Tolmács! – kiabálják. Nincs senki. Erre az orosz lelép a pódiumról mosolyogva s indul kifelé. A tömeg elkezdi kórusban: Szta – lin! Szta – lin! Az orosz int a kezével és nevet mind a kettő.

A bíróság újra bevonul. A rendőrség erősítést kap. 6-8 új rendőr nyomul át a tömegen. Az egyik 2 csillagos beszédet akar intézni a tömeghez, de a szava elvész a nagy zsivajban. Egy másik rendőrtiszt is próbálkozik.

Két orosz tiszt érkezik tolmáccsal, de nem szólnak semmit, csak nézik a lázongó tömeget. Itt emberi hang nem lehet úrrá a helyzeten.

Egy jótorkú férfi végre túlharsog mindent: Ha nem lesz csend, kiürítem a termet! Rázúdúlnak valamennyien; de a józanabbak végülis felülkerekednek és az önfegyelmet hangoztatva lassan elcsitul a feldúlt ideg; az emberek kitombolták magukat, helyökre szállingóznak, a bírók félve tünedeznek elő.

Elvtársak! Legyünk csendben! Tudjuk úgyis, mi lesz az ítélet!

Kötél! Halál! – kiabálják sokan.

Ha nem lesz halál, a bíróság kerül kötélre! – mondja egy vérmes fiatalember. Az elnök nem szól rá semmit.

Még vitatkoznak, sürögnek-forognak, az elnök magatartását kritizálják, míg végülis folytatják a tárgyalást. […]

Volt ½ 2, mire a halálos ítéletet kihirdették. Távozáskor a könyvtári W.C. előterében megmosdott. Azt suttogták, hogy a kijárat előtt kötéllel várják. De a rendőrök körülvették az összetört embert, aki különben katonásan viselkedett, állta a tömeg bosszúját. A kijárat előtt egy nő arcul ütötte, amint mondják, de a többi várakozók nem fértek hozzá.”

A feljegyzés másnapi folytatása:

„Az előadótermet feltisztíttattam. Ahol a csendőrezredes összeesett, a parketten nagy vérfolt volt. A vetítőfalsíkon egy záptojás sárga foltja éktelenkedett. Valaki tegnap vágta oda. Terem, folyosó tele volt cigarettavéggel, gyufaszárral. Boldog, boldogtalan füstölt. Egy sárga karosszék összetört. Bizonyára azzal ütötték le a csendőrezredest.”

Bár a vádlott az ítélet ellen megpróbált fellebbezni a Népbíróságok Országos Tanácsához, a testület a törvény értelmében nem adhatott kegyelmet, így az ügyet visszautalta a debreceni Népbírósághoz. A Tomola Béla vezette bíróság május 2-án így kegyelmi tanáccsá alakult, ami rövid tárgyalás után elutasította Szilády kérvényét. Az ítéletet még aznap, a törvényszék udvarán végrehajtották.

 Képek forrásai:

1. kép: Déri Múzeum, Fotótár

2. kép: A Magyar Királyi Csendőrség Zsebkönyve – 51. évf., 1943., 170. old.

3. kép: Bundesarchiv_Bild_183-N0827-318,_KZ_Auschwitz,_Ankunft_ungarischer_Juden