A „FÉNYES SZELEK“ NEMZEDÉKÉHEZ TARTOZTAM

2023. 10. 11. | Társadalomtörténet, Településtörténet | 1 hozzászólás

Szerző: Báthory Istvánné Ujlaky Katalin

A mostani írást egy lelkes múzeumbaráttól kaptuk, aki édesanyja visszaemlékezését osztotta meg a Helyi Értékkel. A hölgy Tégláson született, s nevelkedett, iskolai tanulmányai miatt került először hosszabb időre Debrecenbe. Az alábbi sorokban egy tizenöt éves lány rácsodálkozásai, kollégiumi és közösségi élményei ismerhetők meg. A helyszín az egykor Nagyerdei körút 64. szám alatt működő Lorántffy Zsuzsanna kollégium:

1947. szeptember elseje volt. Édesapám velem és szülőfalum nyolcgyermekes cipészmesterének egyik lányával Debrecenbe indult, hogy a Dóczy Intézet líceumába és a Nagyerdei körúton lévő leánykollégiumba beirathasson. A kollégiumot nem kellett sokáig keresnünk, mert a ház kerítésén függő egyszerű pléhtábla, a rajta levő három egymásba fonódó búzakalásszal – ami a Magyar Kollégiumi Egyesület jelvénye volt –, valamint a kalászok fölött a következő felirattal: „Lorántffy Zsuzsanna Leánykollégium“ eligazított bennünket; mutatta, hogy jó helyen járunk. A kollégium eredetileg egy nyugatra menekült család gazdátlanná vált villája volt, ami a legfontosabb javítások elvégzése után 22 diáklány otthona lett.

Az egykori Lorántffy Zsuzsanna Kollégiumnak helytadó nagyerdei villa 2000-es években.
Fotó: Báthory Zoltán (2010-es évek)

Én még elemibe jártam, s a 4. osztály elvégzése után debreceni gimnazista lettem. Bejáró kisdiák voltam, vonattal utaztam mindennap az iskolába. Így érthető, hogy milyen nagy  izgalommal és várakozással készültem a kollégiumi életre, hiszen hosszabb időre addig még soha nem voltam távol a szülői háztól.

Az épületben nem volt sok helyiség. Egy nagy szobában volt a 22 ágy, s volt egy kisebb helyiség is, mely egyszerre töltötte be a társalgó-, a tanuló-, s – ha jött hozzánk valaki – a fogadószoba szerepét. Mosdó is csak egy volt, ahol hideg vízben, egymás után mosakodhattak a lányok, míg fürödni a városi fedett uszodába jártunk. A felügyelő tanárnőnek volt még a fentieken kívül egy kis szobája. Ennyire futotta, így sikerült helyreállítani a több lövést kapott épületet.

A kollégiumba lépve örömmel láttam, hogy a barátnőmmel mi vagyunk az elsők, a honfoglalók, így kedvemre válogathatok a fekhelyek között. Mivel már kislányként is korán kelő voltam, és nagyon szerettem olvasni, így a legtermészetesebbnek tartottam, hogy az ablak mellett lévő ágyat választom magamnak. Előre örültem, hogy milyen jó lesz nekem, mert amikor a szoba túlsó részén még szinte sötét van, én a felkelő nap világánál már kedvemre olvashatok.
A csodálatosan szép szeptemberi nyárban dehogy gondoltam én arra, hogy ennek milyen hamar vége lesz, s jönnek az egyre sötétebb, hidegebb napok. Pedig, ha egy kicsit is figyelmesebb vagyok, megláthattam volna, hogy mint a korán őszülő emberek hajában az ezüstös szálak, a fák addigi, még dús lombkoronájában is feltűnik már itt-ott egy-egy sárguló falevél.
Persze az sem tűnt fel nekem, hogy a katonás rendben sorakozó ágyak szalmazsákjait csak 1-1 durva lópokróc takarja, ami egyben hivatott lesz még a leghidegebb időben is a paplan, vagy a dunna szerepét is betölteni.
Arról pedig már ne is beszéljek, amit már korábban is ismertem és tapasztalatból is tudhattam volna, hogy a nagy hálószobában egyetlen vaskályha van, s az is a helyiség túlsó végében, s amely tudvalevőleg egyébként is a világ leghitványabb fűtőalkalmatossága. Mert, ha van is mivel fűteni, csak addig melegít, míg ég a tűz benne, s ebből a melegből is jó, ha a harmadik ágyig jut majd el egy kevés, de az ablakig már abszolút nem jut el belőle semmi sem.
Nem láttam meg azt sem, hogy az ablakokat csupán csak egy szimpla üveglap takarja, ami bizony később csak annyira lesz elég, hogy éppen ne essen be rajta az eső vagy a hó. De egy erősebb szél már szinte akadálytalanul süvít be majd rajta olyan huzatot okozva, mintha a szabadban lennénk. És ezekből a „földi javakból“ én részesülök majd mindig először, és nekem jut majd a legtöbb is belőle.

Ezekre az apróságokra azonban dehogy figyeltem én, hiszen maradéktalanul boldog voltam, mert az ablak előtti ágy már az enyém, azt nem veheti el tőlem senki sem. Ilyen érzésekkel trónoltam én a nagy szerzeményen, és kíváncsian figyeltem az egymás után érkező diáklányokat.

Hát, ami a bemutatkozás után egyből feltűnt, az az volt, hogy változatosságban nem volt éppen hiány. Mert ekkor derült ki, hogy korban, származásban, de a választott iskolákban is mekkora eltérések vannak:
Volt közöttünk  néhány tanulásra vágyó falusi és tanyasi parasztlány, volt többszáz holdas „levitézlett“ földbirtokos lánya, de voltak pedagógus, más értelmiségi, vagy iparos szülők gyermekei is.
Ilyen szórást mutatott az érdeklődésünk is az ismeretek megszerzése iránt. Hárman jártunk líceumba, de voltak gimnazisták, bölcsészek, volt medika, egy gazdászlány, s ami akkor még nagy újságnak számított, volt közöttünk egy elsőéves teológuslány is.
Korban a magam 15 évével én voltam a legfiatalabb, míg a legidősebb közöttünk már igazi nagylánynak számított: egy 23 éves egyetemista volt. De ebben a nagy, színes kavalkádban volt köztünk közös vonás is: az, hogy mindnyájan tanulni, tudni akartunk, és hogy valamennyien nagyon szegények voltunk.

Társkollégiumunk egy jóval nagyobb, modernebb épületben, a Simonyi úton, a Tildy Zoltán nevét viselő kollégium volt, ahol 60, ugyancsak vegyes származású, korú és érdeklődési körű fiúkollégista társunk talált otthonra, köztük az én egyetemista bátyám és a majdani férjem is.

Mi, lányok az ismerkedés után – fiatal felügyelő tanárnőnk vezetésével – együtt indultunk a Tildybe. Egyrészt, hogy megismerjük a fiúkat is, másrészt, hogy a menzán az első közös ebédet elfogyaszthassuk.
Már az ebéd is jó hangulatban telt, ami a délutáni közös programon tovább folytatódott. A Tildy tanára és a mi felügyelő tanárunk ekkor mutatott be bennünket egymásnak, majd ismertették a házirendet, továbbá a két kollégium közös feladatait is: azt, hogy a jövőben együtt lesznek a szemináriumok, valamint a népi szokásokat ápoló és továbbfejlesztő népdalok és népi táncok tanulása is. Az ebéd és a vacsora ugyancsak együtt, a Tildy kollégium menzáján lesz, míg a reggelinket, a köménymagos levest, – amit mi később nemes egyszerűséggel csak zupának neveztünk – majd a helyünkbe hozza a kollégium egyetlen férfi alkalmazottja.
Már az első este, a vacsora után közösen énekeltük azokat a népdalokat, melyeket mindnyájan ismertünk, és a kellemesen eltöltött nap után jó hangulatban indultunk vissza a Lorántffy kollégiumba.
Másnap, az első tanítási napon az iskolával, a tanárokkal és az új osztálytársakkal ismerkedtünk, és már úgy tértünk haza, mintha valóban a családunkhoz mennénk.

Rövid idő alatt beleszoktunk az új életünkbe is. Napost választottunk, s egy-egy kis rajzzal, díszpárnával és kézimunkával igyekeztünk szebbé, lakályosabbá tenni új otthonunkat. A közös feladatokat a Tyldistákkal is gyorsan kialakítottuk, és egyre kellemesebbek, vidámabbak lettek a népdal- és népitánc-próbák is. Majd egymás után kaptuk a környékről a különböző meghívásokat, ahová nyitott teherautóval, de nagy lelkesedéssel mentünk „kultúrműsort“ adni.

Ami a nagy szegénységet illeti, hát azt sem úgy éltük meg, mint valami istencsapást, hanem egyszerűen tudomásul vettük. Mert nem csak mi voltunk szegények, hanem az ország is, hiszen még alig sikerült eltakarítani a háború okozta romokat.
Pedig voltak időszakok, amikor az egész kollégiumnak nem volt egy darab kenyere, vagy néhány almán kívül más eledele. Ilyenkor valaki elkezdte, majd valamennyien torkunk szakadtából énekeltük a „Haj, búra termett idő“ című népdalt, vagy rázendítettünk az „Éhesek vagyunk, enni akarunk“ című dalra.
S ahogy teltek a napok, egyre hidegebb lett, s ráadásul úgy köszöntött ránk a tél, hogy elfogyott a tűzifánk, s mi már az egyetlen vaskályhába  sem tudtunk begyújtani. Odáig jutottunk, hogy míg más éjszakára levetkezik, mi, ami meleg holmink csak volt, mind magunkra vettük, hogy a hideg szobában meg ne fagyjunk.

Máig sem tudom, hogy honnan, de a korabeli újság két riporternője tudomást szerzett nehéz helyzetünkről, és egy zord téli estén meglátogattak bennünket. Elismeréssel csodálták a szép házirendet, de megdöbbentette őket a jéghideg lakás.

Látogatásuk után egész oldalon számoltak be arról, hogy milyen meleg testvéri szeretetben, de embertelen hidegben élnek a Lorántffy Zsuzsanna kollégium lakói. Az újságcikknek azt a címet adták, hogy „Egy darab fát a kollégiumnak!“
Ez az újságcikk indította el az emberek segítőkészségét, és hozott pozitív változást addigi életünkben. Egymás után érkeztek az adományok: nem csak fa, hanem élelem és meleg ruhanemű is.
A legnagyobb segítség mégis az volt, amikor – ugyancsak az újságcikknek köszönhetően –, mi is és a Tyldisek is UNRA csomagot kaptunk, melyben egy-egy finom vastag gyapjú hálózsák volt.

Látni kellett volna azt az örömöt, ahogy most már dacolva a hideggel is, úgy hajthattuk álomra a fejünket, hogy nem kell éjszakára felöltöznünk. A végig cipzáras, meleg hálózsákból csak a szemünk és az orrunk látszott ki, s valahogy úgy nézhettünk ki benne, mint a múmiák. Ma is fülemben cseng az az önfeledt nevetés, ami a napos takarodó előtti felhívását kísérte, hogy most már felvehetjük a hálózsákokat, ami estéről estére külön szertartássá vált.
Javulás állt be a menzán is. Bár a reggeli zupa” megmaradt, de a heti két-háromszori borsóporleves mellett elő-előfordult – igaz, hogy csak egytálételként – a babgulyás vagy a csülkös bableves is.

Így telt el a tél, és beköszöntött a várva várt tavasz. A vacsorák után nagy sétákat tettünk a Pálma cukrászda körül, ahol mindig vidám cigányzene szólt. Akkor tanultuk meg az éppen divatos dalokat, az „Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam“ vagy az „Ide figyelj Lajos!“-t és másokat. Persze a cukrászdából nekünk csak annyi jutott, mert még egy fagylaltra való pénzünk sem volt. Nem volt pénzünk villamosra sem, így a város különböző részein lévő iskoláinkba is gyalog közlekedtünk. Akinek a Piac utcán vezetett az útja, az széles ívben kikerülte a hat oszlopon álló kis árkádot, az úgynevezett szekunda barlangot.

Akkor még vidámak voltunk, és mindennek tudtunk örülni. Különösen annak, amikor Budapestről meghívást kaptunk egy országos népitánc-versenyre, melyen aztán szép sikert arattunk.
Jól alakultak a tanulmányi eredményeink is – úgy a bátyám, mint én tandíjmentesek lettünk –, de kollégista társaink eredményei is nagyon szépek lettek.
S amikor már úgy tűnt, hogy minden rendeződik, kaptuk a szörnyű hírt, hogy megszüntetik a kollégiumunkat, és a Magyar Kollégiumi Egyesülettől a kollégistákat a NÉKOSZ veszi át.

Azt hittük, hogy ennél nagyobb csapás az életünkben már soha nem érhet bennünket. Megpróbáltunk lázadozni, de ki figyelt oda? Sőt, pár napon belül névre szólóan is megkaptuk, hogy kit, melyik kollégium vesz majd át. Tudtuk, hogy másutt is van élet, és vannak hozzánk hasonló fiatalok, de azt is, hogy ezt a kedves kis közösséget nem  találjuk meg többé sehol.
A felajánlott helyet volt, aki elfogadta, mert a tanulást csak így folytathatta tovább, de a többség a bejárást, vagy más megoldást választott.
Az utolsó napokat úgy töltöttük el, mint aki gyászol, mint akinek kedves halottja van. Sírva borultunk egymás nyakába, és jártuk be utoljára a kétholdas kertet, s így búcsúztunk el az épület legkisebb zugától is. A kollégiummal szemben, az utca túlsó oldalán állt egy nagyon öreg tölgyfa, hárman sem tudtuk átfogni a törzsét. Hány évszázad telt el már felette, azt senki sem tudta. Mi viszont úgy néztük, mint a régmúlt idők élő tanúját, mint amely már akkor is ott állt, amikor még élt kollégiumunk névadója, Lorántffy Zsuzsanna. Ez alatt a fa alatt voltunk mind a 22-en utoljára együtt, és tettünk fogadalmat, hogy bárhová is sodorjon bennünket az élet, mindig szeretettel fogunk gondolni egymásra.

Azóta többször sétálok, vagy villamossal haladok el a régi házak előtt, s szomorúvá tesz, hogy a tölgyfának már csak a helye van meg. Azt viszont  jó érzéssel látom, hogy mindkét hajdani kollégium épülete szinte változtatás nélkül, a mai napig is áll. A  helyén áll még a szekunda barlang is, és hűen őrzi a város polgármesteri hivatalának bejáratát. Én ösztönösen a mai napig is kikerülöm, pedig engem már nagyon régen nem osztályoz senki…

Ha visszagondolok a „régi szép időkre“, tárgyilagosan meg kell mondanom: ezek a fényes szelek bizony nem is voltak annyira fényesek. Mégis, ma már több, mint egy fél évszázad távlatából sem tudok nosztalgia nélkül emlékezni életemnek erre a nehéz, de nekem mégis nagyon kedves és felejthetetlen időszakára, pedig nálunk szegényebbek akkor talán csak a templom egerei voltak.

Sokan, sokféle módon emlékeztek meg azóta az akkori diákok kollégiumi életéről. Én, akiben olyan élénken él minden, mintha csak tegnap történt volna, az akkori életünkre úgy emlékszem vissza, mint a közösségformálás, az emberré nevelés és összetartás nagyszerű korszakára, amely megtanított arra is, hogy a kevésnek is örülni tudjak, és meglássam a szépet egy szál virágban, egy falevélben, de még egy tavaszi gyenge kis fűszálban is. Ez teszi számomra azokat az éveket ennyi idő elteltével is felejthetetlenné.


Jegyzetek:

  1. Jelen írás három részben megjelent az Alföldi Tollforgatók Lapjában [Alföldi Tollforgatók Lapja 2009. (3. évfolyam) 2. sz. 12., 3. sz. 12. és 4. sz. 12.], valamint részleteket közölt belőle Nyul Imre. [Nyul Imre: A debreceni Sétakert. Debrecen, magánkiadás, 2019. 131–133.]
  2. A “fényes szelek” kifejezés a népi kollégiumi mozgalommal kapcsolatban jelent meg. A mozgalom célja a szegény, szerény származású paraszt (később munkás) ifjúság továbbtanulásának elősegítése volt bentlakásos internátusok segítségével. A mozgalom saját indulóval rendelkezett, a “Sej a mi lobongókat” című dal után kapta a korszak ifjúsága a “fényes szelek” nemzedéke elnevezést. Ezzel a címmel készült Jancsó Miklós 1968-as filmdrámája.
  3. A népi kollégiumi mozgalom az 1930-as évek népiírók és falukutatók mozgalmából bontakozott ki. Az első népi kollégium 1939-ben jött létre. Az 1940-es évek közepére megalakult a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége), amely néhány év alatt több mint 160 kollégiumot létesített. Többnyire elhagyott, részben romos ingatlanokat (villák, iskolák, laktanyaépületek) vettek birtokba, illetve újítottak fel. A sikeresnek tekinthető pedagógiai mozgalomnak a politika, a Rákosi-rendszer vetett véget, mely nem tűrte az autonóm, önálló szervezeteket.
  4. Az írásban szereplő Lorántffy Zsuzsanna Kollégium és Tildy Zoltán Kollégium is ennek a mozgalomnak eredményeként alakult meg, bár azokat még a MAKE (Magyar Kollégiumi Egyesület) hozta létre. Debrecenben az első nép kollégium, az országban első vidékiként a hatvan utcai Bartók Béla Kollégium volt, mely 1946. szeptemberében kezdte meg működését. Ezt követte 1947 tavaszán az említett két kollégium, a Lorántffy Zsuzsanna lányok számára nyújtott lehetőséget, míg a Tildy Zoltánban fiúkat helyeztek el. Mindkettő a nagyerdei villák egyikében (Nagyerdei körút 64. és Simonyi út 23.) fogadta az ifjúságot. A Lorántffy Zsuzsanna Kollégium később a tanítónőképzésben résztvevők központja lett, a Tildy a NÉKOSZ égisze alatt működött tovább annak feloszlatásáig. A debreceni népi kollégiumokhoz bővebben lásd (a teljesség igénye nélkül): Vaskó László: A debreceni népi kollégiumok történetéhez és nevelőmunkájához 1–2. Alföld 1971. 8. sz. 40–53., 9. sz. 59–68.; Lemhényi Jenő: Adalékok a debreceni népi kollégiumok történetének első két évéhez. In: Vaskó László (szerk.): Tanulmányok és dokumentumok Hajdú és Bihar megye közoktatásügyének történetéből 1945–1948. Debrecen, 1973. 43–74.
  5. A két intézmény létrejöttéről többek között a Néplap 1947. május 4-i számában, valamint a Kis Ujság 1947. június 26-i számában is olvashatunk.
  6. A Régi Városháza árkádos részét a diáknyelv szekunda-barlangnak nevezte el, mivel a babona szerint aki áthaladt rajta, az szekundát, vagyis egyest kapott aznap az iskolában. A hiedelem szerint ezen segíthetett az, ha az illető áthaladáskor nem vett levegőt vagy összeszorította mutató és középső ujját.

1 hozzászólás

  1. Báthory Attila Gyula

    A végtelenül színes írásban szereplő Ujlaky Katalin és Báthory István az én szüleim voltak, amíg 2010-ben és 1993-ban szegények meg nem haltak.
    Nagy örömmel olvastam a drága Édesanyánk színes visszaemlékezését! Büszke vagyok rá, hogy ilyen csodálatos édesanyánk lehetett, aki Édesapánkkal együtt nyugodjon békében!

    Válasz

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A maximálisan feltölthető fájlméret: 64 MB. Feltölthető fájltípus: kép. Drop files here